Koloro

Kora és a tévedései: Ez tényleg a mi hibánk?

A történet egyszerű: egy fiatal lány, Kora, egy labirintusos álmában keresgél, hogy megtalálja elveszett nővérét, Lora-t. A dolog úgy indul, mint egy szép, színes álom, amit valósággá próbálunk varázsolni – egy kocka formájában. A játékmenet egy gombnyomásra épül, és a célja, hogy minél gyorsabban, de ugyanakkor gondosan navigáljunk Kora kockájával a szinteken. Miután elég sokszor beleütközünk a falba, szó szerint és képletesen is, elkezdjük rájönni, hogy nem minden annyira zökkenőmentes, mint amilyennek látszik.

A problémák ott kezdődnek, hogy bár a játék rendkívül szép, és a harcok is ügyesek, valahogy nem adja meg azt az érzést, amit egy ilyen platformernél elvárnánk. A szabályok ismerete nélkül nagyon nehéz a játék világában boldogulni, és bár van egy alap tutorial, ez csak a legelső lépéseket segíti. Az igazi megértéshez sokkal több kell, és ez a fárasztó része.

A játékmenet: Minden ugrás egy újabb próbálkozás

A játék tulajdonképpen arról szól, hogy ugrálunk, falra pattanunk, és kocka formánkkal navigálunk a világban. Az alapszintű mechanika nem bonyolult, de amikor a nehezebb szakaszok jönnek, akkor kiderül, hogy a kis időzítések és pontos ugrások is komoly problémákat okozhatnak. A legnehezebb részek tényleg azokat a pillanatokat hozzák, amikor úgy érzed, hogy mindent jól csinálsz, de egy elrontott ugrás miatt vissza kell kezdened.

Bár a pályák szépen megtervezettek, és az alapötlet elég szórakoztató, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a pályák nem voltak elég változatosak, és sokszor csak ugyanazokat a feladatokat ismételtük. Az új mechanikák bevezetése hasonlóan kiszámítható: minden egyes pályán egy új elem jelenik meg (pl. láthatatlan platformok, tüskék, különböző ellenfelek), de mindegyik kitalálható és nem feltétlenül kínál újdonságot.

A boss harcok is, bár izgalmasak, egyre inkább egyszerűsödnek, és túl sok próbálkozásra van szükség, hogy rátaláljunk a megfelelő stratégiára. A szórakoztatás tehát nem mindig a felfedezésben, hanem a türelem gyakorlásában rejlik.

A dizájn és az esztétika: Szép, de nem emlékezetes

A játék vizuálisan elég vonzó, a színek szépen harmonizálnak, a karakterek egyszerűek, de kedvesek, és a háttér szintén megnyugtató. A Koloro világát szép apró részletek díszítik, amelyek ugyan nem ütik meg a Monument Valley vagy World of Goo szintjét, de mindenféle kétség nélkül kellemes. Viszont, ha őszinték akarunk lenni, elég hamar rájössz, hogy a vizuális élmény nem tartogat túl sok újdonságot.

A zenei aláfestés viszont remekül passzol az egész hangulathoz: minden ugrás, landolás egy-egy hangjegy, ami a játék zenéjéhez illeszkedik. Bár a játék során a hanghatások megfelelőek, mégis úgy érzem, hogy a túl sok ismétlés miatt a zenék nem igazán maradnak meg az emlékezetedben.

A játék két játékos módban: Társas élmény, duplázva

A Koloro kétjátékos módja érdekes újítás, de nem hoz annyi friss élményt, mint amennyit elvárnánk. A feladatok nem változnak, csak most már egy másik játékos is irányítja Lora-t, a nővért. Azonban, ha a játékban egyedül sokat szenvedsz, akkor a kétjátékos mód csak duplázza a frusztrációkat – ha a partnered nem szinkronban mozog veled, újra és újra kezdhetitek az egész szakaszt. A kétjátékos mód tehát inkább mókás, mint igazi kihívás, de nem adja meg azt a komoly szórakozást, amit egy jó kooperatív játék tud.

Zárás: Túl szép ahhoz, hogy maradjon

A Koloro nem egy rossz játék – messze nem. A probléma ott van, hogy hiába van benne rengeteg potenciál, végül mégis egy unalmas, könnyen felejthető élményként marad meg. Ha szereted az indie platformereket, akkor biztosan találsz benne valami kedvedre valót, de a végén valószínűleg nem lesz olyan, hogy „szívesen visszatérek hozzá”. A játék jó próbálkozás, de nem elég kiemelkedő ahhoz, hogy hosszú távon megmaradjon az emlékezetedben.