A nyers hardvererő halála és a tiszta játékélmény diadala
Túl vagyunk már néhány túlhájpolt konzolgeneráción, és ha őszinte akarok lenni, a kilencvenes évek nyomdaszagú magazinjain edződött gyomrom manapság sokszor nehezen veszi be a mai iparág műanyag ízű, előrecsomagolt PR-bullshitjét. Amikor a kiotóiak hosszú évekkel ezelőtt lerakták az asztalra a Switchet, a fél szakma és a tech-influenszerek hada a specifikációkon röhögött. Egy táblagépbe oltott, már akkor is alulhúzott mobilchippel akarták megváltani a világot egy olyan érában, ahol a versenytársak már a natív 4K felbontással és a teraflopokkal dobálóztak. A nyers számok alapján ennek a gépnek már régen egy technikatörténeti múzeumban lenne a helye.
Hibrid
Csakhogy a videojátékos iparág nem kizárólag a szintetikus tesztekről szól, hanem arról a mocskosul őszinte flow-élményről, amit akkor érzel, amikor egy fárasztó munkanap után bedobod magad a kanapéra, vagy a metrón zötykölődsz. Rá kellett jönnünk, hogy a nyers erő lószart sem ér, ha a szoftver mögött nincs ott a betonbiztos mérnöki munka és a vegytiszta pályadizájn. Hatalmas szaktudással optimalizált kódok, elképesztő art design és olyan mechanikák tartják életben ezt a platformot, amik miatt egyszerűen lehetetlen letenni a kontrollert.
A karcok a kijelzőn nem a hanyag használat jelei. Ezek egy-egy túlélt bossfight és a metrón átdolgozott hajnalok kitüntetései.
A kíméletlen rostálás és a digitális valóság
Nem fogom az idődet rabolni holmi felületes, wikipédiából összeollózott toplistákkal. Kőkeményen belefúrjuk magunkat abba a húsz címbe, ami miatt ez a hibrid gép megkerülhetetlen. Átrágtam magam az appsforgeeks archívumán, és kíméletlenül kigyomláltam a felhozatalt, hogy csak a tízpontos, vagy azt súroló elitklub maradjon. Ha egy játék szaggat a sűrű erdőben, azt elmondom. Ha egy mechanika szadista, arról is tudni fogsz. Ezek a játékok viszont pontosan azok, amik miatt még évek múlva is elő fogod venni a gépet a táskád mélyéről.
A teraflopokkal dobálózó marketingesek sosem fogják megérteni, hogy a tökéletes videojáték nem a textúrák élességén, hanem azon az egyetlen, mikroszekundumra kalibrált ugráson múlik, amitől elfelejtesz levegőt venni.
1. The Legend Of Zelda: Breath Of The Wild
A nyílt világú címek iparági rákfenéje évtizedekig a végtelen ikonvadászat és a tennivalók kényszeres kipipálása volt. Aztán a Nintendo gondolt egyet, és ráborította a tervezőasztalt a komplett iparágra. A szisztémás fizikai motor és a kémiai rendszer olyan szintű kreatív szabadságot adott a kezembe, hogy a feladatok megoldásának kizárólag a saját fantáziám szabott határt. Tapintani lehetett a fű suhogását, a vihar előtti csendet, és azt a masszív, súlyos atmoszférát, ami Hyrule romjait belengte.Amikor egy zivatar közepén a fémkardod mágnesként vonzza a villámot, és ezt kihasználva vágod hozzá az ellenséghez, ott érzed meg igazán, hogy ez nem egy egyszerű játék, hanem egy lélegző szimuláció. A hardver persze néha feladja a harcot a Korok-erdő sűrűjében, de a felfedezés organikus élménye kárpótol minden képkockaesésért.
Az a bizonyos fennsík, ahol rájöttünk, hogy az open-world dizájn eddigi szabálykönyvét nyugodtan lehúzhatjuk a vécén.
- Ami letépi az arcod: A hegymászás és a siklóernyőzés olyan briliáns vertikalitást ad a közlekedésnek, ami miatt a gyorsutazást szinte bűnnek érzed használni.
- A kíméletlen valóság: A fegyvertörés rendszere sokakat azonnal kiborít, az esőben való sziklamászás pedig a konzolos történelem legidegőrlőbb mechanikája.
2. The Legend Of Zelda: Tears Of The Kingdom
Kevés stúdiónak volt akkora golyója, hogy egy iparág-rengető klasszikus után ne csak felülmúlja önmagát, de a hardvermérnököket is az őrületbe kergesse. Az Ultrahand mechanika, amivel lényegében bármit összeragaszthatsz a környezetedben, színtiszta technikai mágia. Kézi konzolon rakod össze a legbetegebb mechákat és lángszórós repülőgépeket, miközben a motor a háttérben izzadva, de stabilan számolja a valós idejű fizikát.A mélység felfedezése a vaksötét Depths régióban egy kőkemény horror-kaland, míg az égi szigetek a tiszta térbeli puzzle-ök csúcsát jelentik. A Nintendo itt megmutatta, hogyan kell a játékost valódi alkotótárssá tenni, rábízva a legidiótább mérnöki megoldások tesztelését is.
Igen, te is próbáltál már ellenségeket kilőni a világűrbe egy saját készítésű rakétával. Ne is tagadd.
- Ami letépi az arcod: A Recall képesség, amivel bármilyen mozgó tárgy idejét visszaforgathatod, elképesztő térbeli fejtörők megoldására ad lehetőséget.
- A kíméletlen valóság: A menürendszer és a tárgyak fegyverre fűzése (Fuse) harc közben iszonyatosan lassú és megtöri az akció ritmusát.
3. Super Mario Odyssey
A tökéletesen csiszolt mozgáskultúra mintapéldánya. Amikor elkapod a ritmust, és egy sapkadobásból átugrasz egy szakadékot, majd pörögve falat mászol, ott érzed a zsigereidben a három évtizednyi platformer-evolúció nyers esszenciáját. Minden egyes világ egy önálló, sűrűre pakolt játszótér, tele elrejtett titkokkal és olyan mechanikákkal, amiket más stúdiók egy teljes kampányra húznának szét.A 60 FPS olyan sziklaszilárdan tartja magát, mintha odaszögezték volna az alaplaphoz. New Donk City aszfaltján pattogni, miközben egy hatalmas T-Rex testébe bújva zúzod le a terepet, egyszerűen színtiszta, gyermeki öröm. Bár a mozgásérzékelős rázkódást ráerőltették a játékosra, a szoftver maga a pixelbe öntött platformer-tökéletesség.
Egy öltönyös toronyházak között rohangáló olasz vízvezeték-szerelő. A dolog valami megmagyarázhatatlan okból mégis hibátlanul működik.
- Ami letépi az arcod: A Cappy-mechanika (az ellenfelek és tárgyak megszállása) folyamatosan újradefiniálja, hogyan navigálsz a térben. Végtelenül zseniális húzás.
- A kíméletlen valóság: Handheld módban rázni a teljes gépet egy extra magas ugrásért nemcsak kényelmetlen, de a csuklódat is kikezdi.
4. Super Smash Bros. Ultimate
Masahiro Sakurai valószínűleg eladta a lelkét az ördögnek, hogy ez a szoftver egyáltalán létezhessen a licenc-megállapodások korában. Képernyőre vinni több mint nyolcvan karaktert, több száz pályát, és a verekedős játékok legprecízebb hitbox-rendszerét egy hordozható gépen – ez konkrét technológiai erődemonstráció.A kanapé-multiplayer vitathatatlan királya, ahol a barátságok egy rosszul időzített Falcon Punch miatt mennek tönkre. A harcrendszer mélysége a profi e-sportolókat is kiszolgálja, miközben a nappaliban söröző laikusok is simán élvezik az eszeveszett káoszt. A World of Light egyjátékos mód pedig masszív és tartalmas kihívást nyújt.
Szerzői jogi rémálomból kovácsolt verekedős panteon, ami egyetlen tizedmásodpercet sem hajlandó engedni a hatvan képkockából.
- Ami letépi az arcod: A zenei felhozatal, a szellemek (Spirits) és a karakterek mennyisége önmagában megérné a teljes vételárat, kétszer is.
- A kíméletlen valóság: A Nintendo online infrastruktúrája egy rossz vicc, a lag-mentes kompetitív meccsekhez LAN-adapterre és isteni szerencsére van szükséged.
5. Metroid Dread
Majdnem húsz évet kellett várnunk Samus Aran valódi, 2D-s visszatérésére, de a Dread egyből gyomorszájon vágott. Az E.M.M.I. robotok elől való menekülés során olyan szintű feszültség uralkodik, amit ritkán tapasztalni platformerekben – a túlélőhorror esszenciáját csempészték be a pörgős akcióba.A mozgás sosem volt még ennyire folyékony. A csúszások, a fali ugrások és a hárítások (parry) egyetlen folyamatos, halálos harci tánccá állnak össze. A ZDR bolygó felfedezése közben a framerate hibátlanul tartja a tempót, amire szükség is van, mert a boss-harcok egyetlen hibát sem néznek el. Az OLED modellen ráadásul a sötét sci-fi folyosók letaglózóan jól néznek ki.
Amikor meghallod a gépies csipogást a sötétben, a pulzusod azonnal százhúszra ugrik. Nincs kegyelem.
- Ami letépi az arcod: A parry rendszer tökéletesen épül be a mozgásba, megállás nélkül radírozhatod le a képernyőről az idegen létformákat.
- A kíméletlen valóság: A nehézségi görbe a főellenfeleknél olykor szadista magasságokba szökik, ami könnyen a falhoz vágathatja veled a kontrollert.
6. Persona 5 Royal
Van egy perverz varázsa annak, amikor egy százhúsz órás, gigantikus JRPG-t vihetsz magaddal a vonatra. A Persona 5 Royal stílusa egyszerűen lefolyik a képernyőről. A vörös-fekete menürendszer, az acid jazz soundtrack és a kőkemény társadalomkritikus sztori olyan mixtúrát alkot, ami még azokat is berántja, akik irtóznak a körökre osztott japán csodáktól.A tolvajtempó a dungeonokban elképesztően dinamikus, a Baton Pass mechanika pedig olyan ritmust ad a harcoknak, amitől úgy érzed, egy megkoreografált akciófilm főszereplője vagy. A Switch port optimalizálása mesteri, a vizuális dizájn pedig zseniálisan elrejti a hardveres megkötéseket.
Tolvajnak lenni sosem volt még ennyire piszkosul elegáns. A UI dizájn, amit azóta is mindenki csak másolni próbál.
- Ami letépi az arcod: A zene, az átvezetők és a harcrendszer egyetlen masszív, lüktető egységet alkot, ami azonnal beszippant.
- A kíméletlen valóság: Az első tíz óra egy kőkemény, interaktív tutorial rengeteg olvasnivalóval. Ha nincs türelmed, a játék kegyetlenül ledob magáról.
7. Hades
A roguelite műfajt sokan próbálták már fogyaszthatóvá tenni, de a Supergiant Games ezt narratív művészetté emelte. A halál itt nem egy game over képernyő, hanem a történetmesélés legfontosabb eszköze. Minden elhalálozás után új párbeszédek, mélyülő karakterkapcsolatok és az isteni áldások újabb variációi várnak.Az izometrikus akció olyan feszes, gyors és reszponzív, hogy a Joy-Con gombjai konkrétan könyörögnek a kegyelemért egy magasabb Heat-szintű nekifutás végén. A látványvilág gyönyörű, a hangszinkron pedig olyan profi, hogy a görög panteon istenei szinte lemásznak a képernyőről. Színtiszta addikció, amibe az ember könnyedén beleöl kétszáz órát anélkül, hogy pislogna.
Zagreus mosolyogva törli le a vért az arcáról, te pedig hajnali háromkor elindítod az "esküszöm, ez lesz az utolsó" kört.
- Ami letépi az arcod: Több tucat óra és száz halál után is tud újat mondani a játék, ami a műfajban eddig elképzelhetetlen volt.
- A kíméletlen valóság: Handheld módban a folyamatos dash-elés és kombózás ínhüvelygyulladás-közeli állapotba tudja kergetni a gyanútlan játékost.
8. Celeste
Kevés indie cím képes arra, hogy egy pixelgrafikás, kőkemény és frusztráló precíziós platformerbe olyan organikusan beleszője a depresszió és a szorongás feldolgozását, hogy a végén könnyfakasztó élményt nyújtson. A hegymászás minden egyes elvétett ugrásnál büntet, de az újraéledés azonnali. Nem várakoztat töltőképernyőkkel, csak visszadob a szoba elejére.A Switch D-padja (vagy egy Pro Controller) elengedhetetlen a milliméter pontos mozdulatokhoz, mert itt pixelpontos dash-ekre lesz szükséged. A coyote time (az a pár képkocka, amíg ugrani tudsz, miután lecsúsztál) programozása olyan tökéletes, hogy ha meghalsz, pontosan tudod, hogy te voltál a lassú.
A Madeline előtti szakadékok pontosan olyan rémisztőek, mint a belső démonai. Kőkemény, mégis végtelenül ölelő élmény.
- Ami letépi az arcod: A játék alapmechanikái és Lena Raine zseniális, reaktív zenéje tökéletes szimbiózisban pulzálnak az ujjbegyeiddel.
- A kíméletlen valóság: A B és C-oldalas extra pályák olyan szadista kihívást adnak, ami a legprofibbakat is megizzasztja.
9. Animal Well
Amikor először megláttam az Animal Well sötét barlangjait, azt hittem, kapunk egy újabb tucat-metroidvaniát. Mekkorát tévedtem. Ez egy összefüggő, organikus és végtelenül mély kirakós, ahol nincs kardozás. Csak te, a környezeted, és a legfurcsább, sokszor nyomasztó állatok, akiket valaha pixel-művészek megrajzoltak.Egy jojóval, egy frizbivel vagy egy buborékfújóval kell manipulálnod a teret. Ez a cucc nem fogja a kezed, nincsenek villogó nyilak, csak bedob a mélyvízbe. A scanline filterekkel megbolondított vizuális stílus olyan, mint egy kísértetjárta gépezet belseje. Egy zseniális elme labirintusa a zsebedben.
Nincs kézenfogás, nincsenek pofonegyszerű megoldások. Csak te, egy sötét verem és a kreatív kétségbeesés.
- Ami letépi az arcod: Az ARG (Alternate Reality Game) mélységű titkok és a tárgyak kreatív használata brutális aha-élményeket ad.
- A kíméletlen valóság: Ha nem szeretsz kísérletezni, vagy elveszel a konkrét célok nélküli térlátásban, a játék borzalmasan gyorsan frusztrálóvá válik.
10. Balatro
Ne nézz hülyének, tudom, mit gondolsz: "Egy pókerezős kártyajátékot a toplistára?" Igen, és hidd el, a Balatro sokkal veszélyesebb a szabadidődre, mint bármilyen illegális tudatmódosító. A pókerszabályokat felrúgó, különböző módosító Jokerekkel operáló roguelike kaszinó olyan szinten indítja be a dopamintermelést, ami már-már büntetendő.Ahogy a szinergiák összeállnak, és a szorzók a csillagos egekbe lőnek, a képernyő lángra kap, a te agyad meg elolvad. Switchen játszva az érintőképernyős vezérlés zseniális, a hordozhatóság miatt pedig bárhol rákapsz az "esküszöm, csak még egy kör" hazugságára.
Egyetlen jókor kijátszott joker kártya, és a szorzóid felrobbantják a képernyőt. Tiszta, desztillált addikció.
- Ami letépi az arcod: Amikor egy tökéletesen felépített paklival milliókat sebez egyetlen kéz, az igazi istenszindrómát okoz.
- A kíméletlen valóság: Az RNG (véletlenszám-generátor) néha brutálisan kegyetlen, és tönkretehet egy órákon át épített, amúgy tökéletes paklit is.
11. Metroid Prime Remastered
Vannak lusta HD-portok, amikről ordít a pénzéhség, és van a Metroid Prime Remastered, ami úgy néz ki, mintha tegnap dobták volna össze egy modern motorban. A Retro Studios értő kézzel, brutális tisztelettel nyúlt az alapokhoz. A textúrák, a bevilágítás, a sisakrostélyon végigfolyó vízcseppek – mindent újraírtak, és az eredmény letaglózó.Az atmoszféra, a szkenner használata és az idegen bolygó felfedezése a mai napig etalon. A modern, két analóg karos irányítás bevezetése végre eltüntette a tank-irányítás okozta rozsdát. A fém és az idegen biológia találkozása még sosem égett rá ennyire gyönyörűen egy kézi konzol kijelzőjére.
A HUD, ami nem kitakarja a játékot, hanem beránt a sisak mögé. Sziklaszilárd 60 fps, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
- Ami letépi az arcod: Kockázatmentesen az egyik legszebb játék a platformon, stabil képkockasebességgel és elképesztő hangdizájnnal.
- A kíméletlen valóság: A játék végi backtracking (céltalan visszarohangálás a korábbi területekre) mai szemmel nézve is rohadtul fárasztó.
12. Bayonetta 3
Nyolc év várakozás után a PlatinumGames megmutatta, hogy a hack-and-slash műfaj még mindig náluk van a legjobb kezekben. A boszorkány harmadik eljövetele egy nyers, túltolt, abszurd akcióorgia, ami fittyet hány a fizika és a jó ízlés minden ismert szabályára. A Demon Slave rendszer behozatalával felhőkarcoló méretű szörnyetegeket rángathatsz láncon.A Switch hardvere itt már sírva könyörög a kegyelemért, a felbontás néha drasztikusan esik, az élek recések. De a harcrendszer mechanikai mélysége, és a Witch Time lassítások alatti tökéletes tempó mindent kárpótol. Ez a játék pimasz, hangos és vállaltan ízléstelen – pont ezért imádjuk.
Cipősarkokból előbújó lőfegyverek és vonat méretű démonok. A PlatinumGames szótárában a visszafogottság egyszerűen nem szerepel.
- Ami letépi az arcod: A kombórendszer folyékonysága és a fegyverek változatossága garantálja a maximális adrenalin-löketet.
- A kíméletlen valóság: A látvány helyenként sárgás-szürkés, elmosódott masszává válik, amit a Switch izzadságszagú erőlködése okoz.
13. Splatoon 2
A Nintendo bebizonyította, hogy tud olyan kompetitív shootert csinálni, amiben egy csepp vér sincs, de a feszültség mégis az egekbe szökik. Tintahalként a festékben úszol, emberként lősz. Nem a gyilkolás a lényeg, hanem a pálya saját színeddel való befestése. A mechanika annyira zseniálisan újszerű, hogy minden modern shooter tanulhatna tőle.A giroszkópos célzás itt nem holmi gimmick: kőkeményen kötelező, ha eséllyel akarsz indulni a Ranked meccseken. Az aszfaltot és a falakat festeni puszta tapintási élmény, ami azonnal a kezedre áll. Bár már kijött a harmadik rész, a Splatoon 2 kampánya a mai napig etalon platformer és puzzle-lövölde hibrid.
Itt a padló befestése fontosabb, mint a headshot. Furcsa, nyakatekert, de megunhatatlan koncepció.
- Ami letépi az arcod: A festékben való közlekedés, az újratöltés és a harc szinergiája briliáns ritmust ad a meccseknek.
- A kíméletlen valóság: A pályarotációk rendszere és a party-ba állás nehézkessége a Nintendo legrosszabb, maradi döntéseinek mementója.
14. Quake II
A Nightdive Studios nem portolt, hanem egyenesen restaurált. Belerakták a giroszkópos (mozgásérzékelős) célzást, amivel a kontrolleres lövöldözés olyan sebességet és pontosságot kapott, ami szinte a PC-s egér-billentyűzet kombót idézi. A Stroggok lemészárlása az eredeti, karcos ipari metal zenére, makulátlan 60 fps mellett, egyszerűen mosolyt csalt a sokat látott képemre.A sörétes puska visszarúgása még mindig olyan elementáris erővel csap oda, hogy a modern, fedezékbe bújó, öngyógyító shooterek szinte nevetségesnek tűnnek mellette. Megkaptuk a teljes kampányt, az összes régi kiegészítőt, plusz a MachineGames által készített vadonatúj epizódokat is. Tiszta, agresszív mészárlás.
Barna folyosók, nyers geometria és a Railgun csattanása. A 90-es évek lövöldéinek romlatlan esszenciája.
- Ami letépi az arcod: A mozgásérzékelős célzás implementációja itt a legjobb az egész Switch felhozatalban, teljesen újraértelmezi a konzolos FPS-t.
- A kíméletlen valóság: A pályaarchitektúra – a rengeteg kulcskeresgélés és a barna-szürke labirintusok – megmutatja a kilencvenes évek porosabb oldalát.
15. Pentiment
Zseniális húzás volt az Obsidian részéről, hogy fogtak egy 16. századi bajor kódexet, és írtak bele egy fojtogató gyilkossági rejtélyt. Andreas Maler kódexmásolóként próbálod kibogozni a véres eseményeket. Itt a szöveg a fegyvered, nincs harcrendszer, nincs XP-farmolás. Minden egyes válaszod hegeket (vagy koporsókat) hagy a közösségen.Nincs egyértelmű "jó" válasz. A betűtípusok dinamikus használata – ami a karakterek társadalmi státuszát tükrözi – olyan dizájneri bravúr, ami előtt mélyen fejet hajtok. Ez a játék maximális, csendes figyelmet követel, és tökéletesen passzol a Switch képernyőjéhez.
Olvasni Switchen? Igen, ha a betűtípus és az intrika olyan mesteri, mint az Obsidiannál.
- Ami letépi az arcod: A történelmi hűség, a korabeli teológiai és társadalmi konfliktusok bemutatása egészen lenyűgöző.
- A kíméletlen valóság: Ez egy beszélgetős-olvasós kalandjáték. Ha az akciógombot akarod nyomkodni, halálra fogod unni magad.
16. A Short Hike
A gigantikus, ezerórás világmegmentések után az embernek szüksége van egy kis mentális frissítőre. Az A Short Hike pontosan ez: egy madárkával kell megmásznod egy hegycsúcsot a nemzeti parkban, csak hogy legyen térerőd. Nincs harc, nincs sürgető határidő, csak a gyűjtögetés, a beszélgetés a furcsa túrázókkal és a szabad repülés/siklás öröme.Egy apró, pixeles, végtelenül bájos játék, ami meleg takaróként borul a lelkedre egy esős délutánon. A mozgás lendülete, a szél hangja, a szárnyalás fizikája mind olyan természetesen árad a joy-conokból, hogy észre sem veszed, de egy óra alatt végigjátszottad és mosolyogsz.
Néha a legnagyobb kalandhoz nem kellenek démonok és fegyverek, csak egy jó túracipő és a szél az arcodba.
- Ami letépi az arcod: A játékmenet egyszerűsége ellenére a siklás fizikája és a vertikális pályadizájn zseniális.
- A kíméletlen valóság: 2-3 óra alatt kényelmesen a végére lehet érni. Bár pont ettől tökéletes, az ember mégis vágyik még egy kicsire.
17. Tetris Effect: Connected
Tetsuya Mizuguchi fogta a világ legismertebb és legkiforrottabb mechanikáját, és leöntötte lüktető, a játékos mozdulataira reagáló elektronikus zenével. A Tetris Effect a klasszikus mechanikát veszi alapul, de minden forgatásodra, minden sorod eltűnésére zenei rezonanciával válaszol a játék. Egy jó minőségű fejhallgatóval a sötétben játszva ez már nem is játék, hanem egy meditatív transzállapot.A Zone mechanika behozza az időmegállítás stratégiai mélységét, a kooperatív Connected mód pedig olyan érzés, mintha egy ravesátorban próbálnátok meg közösen megmenteni a világot három joy-connal a kézben. Az a fajta játék, ami lemossa rólad a nap minden stresszét.
A "Zone" mechanika belassítja az időt, te pedig úgy pakolod a sorokat, mint egy megvilágosodott szerzetes.
- Ami letépi az arcod: A vizualitás és a zene tökéletes szinkronban van a játékossal, teljesen beszippant.
- A kíméletlen valóság: Handheld módban, a rengeteg csillogó részecskeeffekt miatt néha egyszerűen nem látod a blokkok valódi kontúrjait.
18. Axiom Verge
Egyetlen ember, Thomas Happ készítette ezt az egészet. A kódolást, a rajzot, a bizarr, H.R. Giger által inspirált biomechanikus látványvilágot és a pulzáló chiptune zenét is. Az Axiom Verge a klasszikus Metroid gyökerekből táplálkozik, de bedob egy zseniális csavart: a programozási hibákat (glitcheket) fegyverként használhatod a továbbjutáshoz.Tárgyakat lőhetsz szét vele textúra-hibákká, megváltoztatva a funkciójukat. Olyan, mintha egy régi játékkazetta memóriahibájában ragadtál volna. Egy speciális eszközzel konkrétan a pálya kódját és az ellenfeleket "rontod el", hogy továbbjuthass. Zseniális hommage, ami nem csak másol, hanem új szintre emeli a pixel-art sci-fi horrort.
A Glitch Gun bemutatja, hogyan lehet egy bugból a legjobb és legkreatívabb játékelemet kovácsolni.
- Ami letépi az arcod: Az arzenál kreativitása és a glitch-mechanika tökéletesen simul egymásba a pályadesignnal.
- A kíméletlen valóság: A fegyverek egy része teljesen haszontalan, a főellenfelek pedig sokszor nevetségesen könnyűek a felfedezőrészekhez képest.
19. Xenoblade Chronicles 3
A Monolith Soft fejlesztői valószínűleg fekete mágiát használtak az engine megírásakor. Hogyan fut egy ilyen léptékű, gigantikus, élettel teli nyílt világ egy zsebkonzolon, ráadásul zökkenőmentesen? A harcrendszer itt éri el a széria csúcspontját: a hatfős party és az Ouroboros (mechás) fúziók menedzselése olyan taktikai réteget ad a játéknak, amibe száz óra után is bele lehet tanulni.A történet komor, a háború borzalmairól, az életciklusok kegyetlenségéről és a múlandóságról szól, magabiztosan elhagyva az előző rész fárasztó anime-kliséit. Komoly, terjedelmes és letaglózó darab, ami úgy szívja be a szabadidődet, hogy észre sem veszed a hetek múlását.
Hat karakter egy képernyőn, gigantikus szörnyekkel küzdve. A Switch processzora ilyenkor csendben imádkozik a túlélésért.
- Ami letépi az arcod: Az azonnali karakterváltások és a Chain Attack-ok elképesztően látványosak, ha egyszer megérted a mögöttes matematikát.
- A kíméletlen valóság: A képernyő felét időnként betakarják az ikonok, a státuszhatások és a számlálók. Iszonyatosan zsúfolt, szokni kell.
20. Horace
Egy furcsa, nagyon brit, borzalmasan nehéz platformer egy háztartási robotról, aki egy poszt-apokaliptikus világban próbálja összeszedni egyetlen barátjának a hátrahagyott emlékeit. A Horace a felszínen egy retro ügyességi játéknak tűnik, gravitációt meghazudtoló falon mászkálással, de a szíve mélyén egy mély, rengeteg popkulturális utalással átszőtt, meglepően érzelmes történet.A platforming szekciók között tucatnyi váratlan arcade-minijáték rázza fel a rutint. Aztán jön a bossfight, és tízpercenként a falhoz akarod vágni a konzolt. Paul Helman nyolc évnyi szóló munkája egy olyan narratív ívet ad egy arctalan robotnak, ami közben egyszerre röhögsz a rengeteg videojátékos utaláson, és nyelsz nagyokat a karakterdrámán.
Ne tévesszen meg a cuki pixel-art stílus. A játék a Super Meat Boy szintű reflexeket is simán megköveteli.
- Ami letépi az arcod: Hihetetlenül egyedi a humora és a történetvezetése, ami igazi angol abszurdba hajlik.
- A kíméletlen valóság: Vannak részek, amik indokolatlanul, frusztrálóan nehezek egy amúgy történetorientáltnak tűnő játékhoz képest.
Végszó: A pixeleken túlmutató igazság
Lehet a Switch hardverét szidni, a Joy-Conok analóg karjait cserélgetni, vagy nevetni a modern AAA játékok 720p-re butított, mosott portjain. De ha megnézed ezt a húszas listát, tisztán látszik az igazság: a videojáték nem a poligonok számáról szól. Ezek a címek bizonyítják, hogy egy dedikált, átgondolt célhardveren, amit arra terveztek, hogy bárhol a kezedbe vedd, az igazi érték mindig is az atmoszféra, a tökéletesen csiszolt játékmechanika és a flow-élmény marad.Én pedig már nem veszek meg feleslegesen túlhúzott PR-dumákat egy gigantikus nyílt világról, ha az üres és lélektelen. Inkább visszatérek Hyrule romjai közé, dash-elek egyet Celeste hegyén, vagy kártyázom egy kört a Balatroval a vonaton. Mert a jó játékélmény nem az asztalhoz láncol, hanem veled utazik.
