Hello Kitty Island Adventure

A Hello Kitty Island Adventure úgy indít, mintha egy képeslapot nyitnék ki a Sanrio-univerzumból: repülőút egy titokzatos üdülőszigetre, ismerős arcok a fedélzeten, mindenki cuki, mindenki kedves, mindenki olyan, mintha egy plüssállatból készült volna. Aztán csinálok magamnak egy avatárt – nálam egy morcos lila nyuszi lett a befutó, mert hát kell valami kontraszt ehhez a sok pasztellhez –, és már repülök is ki a gépből pár lufival, mint egy gyerekkori álom és egy teljesen felelőtlen utazási iroda szerelemgyereke.

Az első nagy feladat egyszerű: szedd össze a szétszóródott társaságot a szigeten. Klasszikus „gyűjtsd össze a bandát” küldetés, ami jó ürügy arra, hogy bejárjam a terepet, és közben rájöjjek: ez a játék nem fog kézen. Sőt, meglepően hamar el is enged. Az első órában még csak pár karaktert találtam meg, de már nyakig voltam mellékküldetésekben, és simán bekeveredtem olyan helyekre, ahol valószínűleg még nem lett volna dolgom. Ennek van egy felszabadító íze, de van egy másik oldala is: el lehet veszni benne úgy, hogy közben nem a sziget a nagy, hanem én vagyok szétszórt.

A párhuzam az Animal Crossinggal adja magát: gyűjtögetés, dekorálás, kedves karakterek, laza hangulat. De ahogy haladtam, egyre inkább az volt az érzésem, hogy valaki a háttérben nagyon szerette a Breath of the Wildot is. Van zöld állóképesség-kerék, ami meghatározza, mennyit bírok mászni és úszni; a lufik pedig kvázi siklóernyőként működnek, amikor úgy döntök, hogy a gravitációt ma inkább csak ajánlásnak tekintem. És igen: vannak „dungeonök” is, kisebb-nagyobb fejtörőkkel és zsákmánnyal. Nem mindegyik agyzsibbasztó, de pont elég ahhoz, hogy ne csak a teázgatós, padon üldögélős cozy-vonalat érezzem.

A sziget térképe ráadásul meglepően változatos. Nem egy nagy, egységes zöld mező, hanem ténylegesen vannak hangulati váltások: mocsár, sivatag, vulkán – olyan, mintha valaki egyetlen üdülőhelyre ráöntötte volna az összes tematikus parkot. És valahogy mégis működik. Mindig van egy újabb zug, egy újabb barlang, egy újabb versenypálya, vagy épp egy fotóznivaló Gudetama, ami miatt azt mondom: jó, még tíz perc. Aztán persze lesz belőle egy óra.

A felfedezés a gerinc, de közben van mit csinálni, ha épp nem sziklát másznék: horgásztam, bogarakat fogtam, főztem, barkácsoltam, minijátékokat nyomkodtam, bányakocsiztam. A legjobb, hogy nincs klasszikus pénzcsap: a cuccokat konkrét tárgykombinációkkal „fizeted ki”. Ez egyszerre ötletes és könyörtelen, mert minden mindennel összefügg: amit találsz a bokor alatt, az kell a bútorhoz, a főzéshez, a barkácshoz, és ajándékba is. A rendszer logikus, csak épp időt kér. A nyersanyagfarmolás néha tényleg darálásba csúszik, viszont a világ real time napok szerint újratermeli a cuccokat, és ha van türelmed körözni, általában nem maradsz teljesen üres kézzel.

A barátkozás itt nem csak aranyos extra, hanem a fő sztori kapuja. Küldetések konkrétan barátságszintek mögé vannak zárva, szóval muszáj jópofizni – és ezt most úgy mondom, hogy közben a játék tényleg kedves, csak hát a rendszer az rendszer. Eleinte gyorsan nő a szívecskés mérő, különösen, hogy napi több ajándékot is adhatsz. Aztán feljebb érve hirtelen belassul minden, és elkezdem érezni azt a bizonyos „még három kör a szigeten, csak hogy meglegyen a kedvenc sütije” jellegű rutint. Ilyenkor kicsit előbújik a mobilos gyökér, ami nem csúnya, csak felismerhető.

Szerencsére a barátkozásnak van kézzelfogható jutalma: a karakterek elkísérhetnek, és konkrét hasznuk van. Hello Kittyvel több kaját főzök, Keroppival könnyebb bogarat fogni – apró bónuszok, de pont elég ahhoz, hogy ne csak a szívecskékért menjek, hanem a praktikumért is. Olyan ez, mint amikor a haverod nem csak beszélgetni jön át, hanem hoz is egy csavarhúzót, mert tudja, hogy úgyis szétesik a polc.

A dekorálás? Megvan, és jó is. A házamat mókoltam, vendégházakat raktam össze, hogy új arcokat csábítsak a szigetre, és ezekben van egy kellemes „rendrakós” flow. Mégis: nálam a lakberendezés végül háttérbe szorult, mert túl sok minden történt kint. Itt nem az volt, mint sok cozy játékban, hogy hazamegyek „megnyugodni”, hanem hogy hazaugrok, leteszek pár bútort, aztán már rohanok is vissza a vulkán felé, mert ott még nem néztem be egy hasadékba.

A karakterkészítő viszont konkrétan veszélyes időrabló. Bármikor előhúzható, és én éltem is vele: egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen újraöltöztetem a nyuszim, mert miért ne. Később festeni is lehet a ruhákat, és ez az a pont, ahol a játék megmutatja, hogy a „cukiság” nem csak máz: van benne igazi játékosság, önkifejezés, és egy csomó apró döntés, amitől a sajátod lesz a figura.

Technikailag Switchen többnyire rendben van. Néha becsúszott egy-egy framerate-megingás, főleg amikor sok mozgó dolog volt a képernyőn, és a kamera is tud viccesen viselkedni – tipikusan akkor, amikor egy fa úgy dönt, hogy most ő lesz az operatőr, és eltakar mindent. De ezek inkább apró bosszúságok, nem élménygyilkos hibák. A játék alapvetően gördül, és ami fontosabb: megvan az a „még egy feladat, még egy kör” sodrás, ami miatt észrevétlenül telik az idő.

A Hello Kitty Island Adventure nekem végül azért lett kellemes meglepetés, mert nem elégedett meg azzal, hogy aranyos legyen. Kölcsönvesz jó ötleteket nagy nevektől, igen, de a saját tempójában, saját bájával rakja össze. Nem váltja meg a világot, viszont simán meg tudja lepni azt is, aki azt hiszi, már mindent látott a cozy-sziget műfajban.