Castaway

Egy fél óra alatt végigértem rajta, mégis úgy éreztem, mintha egy lassított felvételt néznék egy régi, de nem igazán hiányolt Zelda-klónról.

Igen, emlékszem. Túl jól is.

Törzs

A Canari Games egy pillanatig sem próbálja titkolni, miből főz. A parton ébredés, a bokrok csapkodása, a tologatós logikai feladványok, a kampós kötél, az ellenfelek mozgása, sőt még a hangeffektek is olyanok, mintha egy régi Game Boy kazettát fújtak volna újra. És mégsem az a furcsa, hogy mennyire Zelda-s, hanem az, hogy közben mennyire sok más, kevésbé sikerült kilencvenes évekbeli próbálkozás is eszembe jutott róla.

A sztorimód konkrétan pislogásnyi. Három boss, egy elrabolt kutya, és nagyjából harminc perc alatt ott a stáblista. Ez önmagában még nem lenne bűn – játszottam már rövid, de ütős játékokkal –, de itt a tempó valahogy nem akar összeállni. A karakter mozgása lomha, az ütéseknél mindig van egy fél ütem késés, ami folyamatosan kizökkent. Olyan, mintha a játék állandóan visszafogna: lassabban, nyugi, nem sietünk.

A másodlagos mód, a Tower, ennél hálásabb falat. Ötven szint, egyre sűrűbb ellenfélhordák, gurulás, pénzgyűjtés, fejlesztések. Itt végre megjön az a bizonyos flow, főleg amikor már pajzs, felturbózott kard és egy shooterből átemelt védőgömb is kering körülöttem. Tetszett, hogy nem véletlenszerűen összedobált pályák ezek, hanem láthatóan kézzel megtervezett kihívások. Viszont az ellenségfelhozatal itt is hamar kifullad: négyféle rák-szerű izé, különböző színekben és trükkökkel, és ennyi. A bossok pedig ugyanúgy néznek ki, csak másképp támadnak.

A látvány rendben van. Színes, tiszta, kellemesen animált, de nem akar többnek látszani annál, ami. Méhek röpködnek, a víz hullámzik, minden él. A zene… nos, teszi a dolgát. A főtéma egy korrekt Zelda-hommage, a barlangokban viszont kicsit álmos lettem tőle. Nem rossz, csak felejthető. Technikai gondokkal alig találkoztam, leszámítva némi belassulást a Towerben, amikor túl sok minden történt egyszerre.

Értékelem, hogy van speedrun mód már az elejétől, és az is szimpatikus, hogy pacifista és halhatatlan nehézségi szintekkel a fiatalabb vagy rutintalanabb játékosokra is gondoltak. Csak hát ezek extrák egy olyan alapra, ami önmagában nem elég erős.

A legnagyobb gondom mégis az, hogy a Castaway világában nincs élet. Nincsenek NPC-k, fura mellékszereplők, egy bagoly, egy alligátor, bármi, ami kizökkentene a folyamatos feladvány–harc–feladvány körből. Így az egész inkább érződik egy szép, de üres puzzle-játéknak, mint valódi kalandnak.

Zárás

Nem haragszom a Castawayre. Látszik rajta a szeretet és a tisztelet a klasszikusok iránt, csak épp nem tesz hozzá eleget. Rövid, korrekt, helyenként szórakoztató, de túl lassú és túl ismerős ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen. Ha vérbeli 2D akció-RPG rajongó vagy, egy estét megérhet. Mindenki másnak inkább csak egy vállvonás.