Super Mario 3D All-Stars

Van az a pillanat, amikor elindítasz egy játékot, és az első ugrásnál pontosan tudod, miért szerettél bele anno a videojátékokba.

Egy válogatás, ami nem kér bocsánatot

Három játék, három korszak, három különböző Mario – és mindegyik másért fontos. Nem csomagolták körbe vastagon extrákkal, nem magyarázzák túl, egyszerűen ott vannak egymás mellett, mint egy régi kazettatartóban a legjobb felvételek. Bekapcsolom, választok, és már megyek is. Ez a fajta sallangmentesség egyszerre frusztráló és felszabadító.

A hangulat olyan, mint amikor egy régi haver átjön, és csak annyit mond: „na, emlékszel erre?” – és már nyújtja is a kontrollert.

Super Mario 64 – amikor minden elkezdődött

A Super Mario 64 mai szemmel nézve nyers, de Switchen meglepően tiszta. A felbontásnövelés és az újrarajzolt sprite-ok miatt sokkal „olvashatóbb” lett az egész, miközben megmaradt az a furcsa, lebegő fizika, amit annak idején vagy megszerettél, vagy elfogadtál.

A tempó itt még kísérletező, néha kicsit darabos, de minden pályán érzem azt a kreatív szabadságot, amit akkoriban senki más nem tudott. Ez az a játék, ahol még öröm csak futni egy mezőn, mert jó érzés mozogni. Igen, látszanak a varrások, de ezek ma már inkább karakterjegyek.

Super Mario Sunshine – a legmegosztóbb, de a legemberibb

A Sunshine mindig is kakukktojás volt, és most is az. A vízsugár, a napsütéses Delfino Plaza, az egésznek van egy furcsa, nyári melankóliája. Switchen widescreenben végre fellélegzik, a kamera javítása pedig konkrétan megmenti az élményt.

Itt éreztem leginkább azt, hogy a játék ritmusa nem mindig kegyes. Vannak zseniális pályák, és vannak idegtépő szekvenciák, ahol Mario kicsit túl csúszós, kicsit túl pontos akar lenni. De amikor működik, akkor nagyon működik. Olyan, mint egy Balaton-parti nyár: nem tökéletes, de emlékezetes.

Super Mario Galaxy – az a bizonyos „még egy pálya”

A Galaxy ma is tananyag. Az első pillanattól kezdve más ligában játszik. A 60 fps azonnal érződik, a gravitációs trükkök pedig még most is mosolyt csalnak az arcomra. Ez az a játék, ahol minden pálya egy ötlet, és egyik sem marad túl sokáig, hogy kifáradjon.

A mozgásérzékelés átalakítása meglepően jól működik, főleg Joy-Conokkal. A spin gombra pakolása konkrétan áldás, mert végre nem érzem magam hülyén a nappali közepén hadonászva. Kézi módban az érintéses megoldás korrekt, de érezhetően kompromisszum – Galaxy akkor él igazán, ha van tere mozogni.

Ami hiányzik, és ami nem

Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ez a gyűjtemény mennyire fapados körítésű. Se koncepciós rajzok, se fejlesztői sztorik, se extra verziók. Olyan, mintha Nintendo direkt csak annyit mondana: „itt vannak a játékok, a többit tudjátok”.

Ez egyszerre bosszantó és érthető. Bosszantó, mert ezek a címek megérdemelnék a múzeumi kezelést. Érthető, mert amikor elindul a zene, és Mario elrugaszkodik, minden más másodlagossá válik.

Zárás

A Super Mario 3D All-Stars nem ünnepli túl magát, nem magyaráz, nem kacsint. Egyszerűen csak emlékeztet arra, hogy milyen az, amikor a játéktervezés tiszta öröm. Lehetne gazdagabb, lehetne bővebb, de ami benne van, az időtálló. Ez nem remake, nem újraértelmezés – ez egy kézfogás a múlt és a jelen között.