Trollhunters: Defenders Of Arcadia

Platforming, mínusz fantázia

A Trollhunters: Defenders of Arcadia nagyjából annyit tesz meg, amennyi ahhoz kell, hogy technikailag platformernek lehessen nevezni. Lehet futni balra-jobbra. Lehet ugrani. Vannak lyukak a padlóban és mozgó platformok. Az ellenfelek neked rontanak, te pedig nyomkodod a gombot, amíg pénzzé nem vered őket. Néha egészen vad dolgok történnek: leguggolsz, és becsúszol egy csőbe.

Erre szükség is lesz, mert a második pálya csatornában játszódik. Második. Pálya. Ez önmagában elmond mindent.

Jim, a főhős, merev és jellegtelen módon mozog, de ez senkit nem akadályoz, mert az akadályok is pontosan ennyire fantáziátlanok. Ha valaha végigjátszottad a Super Mario Bros. 1–1-et, akkor itt sem fogsz elakadni. Nem keverem a nehézséget a minőséggel – léteznek zseniális, gyerekbarát platformerek. Elég csak a Kirby 3DS-es korszakára gondolni. Várj… most már én is arra gondolok, és egy kicsit elsírom magam, mert azt is játszhatnám ehelyett.

„Megoldások”, amik nem oldanak meg semmit

Az egyetlen, nagyon halvány próbálkozás az újdonságra az asszisztáló karakterek rendszere. Bizonyos helyeken valaki „segít”: szétver egy dobozt, vagy átvitt téged egy résen hoverboarddal. Ezek nem rejtvények, inkább előre kitáblázott interakciók, és szinte sosem vezetnek titkokhoz. A gyűjtögetnivalók 99%-a a kötelező útvonalon van, nehogy véletlenül gondolkodni kelljen.

Külön élmény, amikor a játék három ilyen képesség után feladja, és inkább ad egy gombot, amivel azonnal visszatöltöd az életerőd. Ritka az olyan dizájndöntés, amit élőben lehet látni vállvonással megszületni, de itt sikerült.

A licenc, mint alibi

A kötött játékok védelmezői ilyenkor szokták mondani: „a rajongóknak úgyis tetszeni fog”. Papíron van is benne valami: az időutazós történet lehetővé teszi, hogy Jim visszatérjen a sorozat korábbi eseményeihez. Ez akár okos megoldás is lehetne – a legjobb pillanatok újrajátszása.

Csakhogy itt mindez monoton narrációként érkezik, miközben egy teljesen jellegtelen pályán ugrabugrálok. Nincs meg az az érzés, hogy újraélem az eseményeket. A boss harcokban felbukkannak ismerős figurák, de ha át tudsz ugrani egy lassú lövedéket, már vége is.

Látvány és technika: meglepően rossz

Vizuálisan a játék olyan, mint egy félkész pre-vizualizáció. A karakterek felismerhetők, de furcsa megvilágítást kapnak, amitől elütnek a környezettől – ami viszont önmagában is csúnya. Ritka, hogy egy játékban tudatosul bennem az „art tile” fogalma, de itt a lebegő 2D elemek és az olcsó 3D környezet együttese kifejezetten taszító.

És mindezek után jön a döbbenet: akadások és hosszú töltések. Húsz másodperces loadingok. Mi töltődik? A semmi? Még a központi hubba is fájdalmas visszamenni, mert minden bolt újabb töltőképernyőt jelent. Jutalmul vehetsz életerőitalt, amire sosem lesz szükséged, vagy játszhatsz minijátékokat, amelyek mellett a legrosszabb Mario Party is Super Mario Galaxy-nek tűnik.

Zárszó

Pozitívum? Nem omlik össze. A 35 fontba kerülő játékot nagyjából négy óra alatt végig lehet tolni komolyabb technikai gond nélkül. Ez azonban sovány vigasz, amikor az ember lelkét nézi végig, ahogy kaparják a hordó alját – Mario 35. születésnapjának évében. Az pedig különösen pimasz, hogy mindez ugyanabban a hónapban jelent meg, mint a Super Mario 3D All-Stars. Olyan ez, mintha a század buliján, a zajt kihasználva, valaki diszkréten a puncsos tál mögé végezné a dolgát.

Konklúzió

Nem kellett volna így lennie. A WayForward korábban bizonyította, hogy tud mit kezdeni licencekkel – elég az Aliens: Infestation-re vagy a The Mummy Demastered-re gondolni. A Trollhunters: Defenders of Arcadia viszont a bérmunka legrothadtabb formája, amely nyílt megvetéssel bánik azokkal a rajongókkal, akiket be akar csalogatni.

Ez az egyik legkevésbé élvezetes dolog, ami idén történt velem. Tekintve, milyen év volt ez, ez bizony teljesítmény.