Nine Sols

Árulás, bosszú, klasszikus recept

Yi története nem bonyolult, de hatásos. Elárulják, magára hagyják, majd hosszú idővel később egy fiú, Shuanshuan ébreszti fel, aki hősként tekint rá. Innen indul a bosszú, a múlt feltárása, és az elkerülhetetlen szembenézés azokkal, akik halottnak hitték. Ez nem egy csavaros narratív csoda, de jól tartja a játék gerincét, és átlendít azokon a pontokon, ahol a világ dizájnja kevésbé ragad meg.

Taopunk – jó ötlet, furcsa keverék

A fejlesztők „Taopunknak” nevezik a stílust: cyberpunk és taoizmus elegye. Papíron izgalmas, gyakorlatban viszont nem mindig áll össze. A futurisztikus környezetek, robotikus ellenfelek és kiborg bogarak gyakran ütköznek a természetközeli, díszes hátterekkel. Ugyanez igaz a zenére is: önmagában gyönyörű, tradicionális hangszerekkel operáló soundtrack, de nem mindig simul bele a technósabb látványba.

A bossoknál viszont valahogy jobban működik ez a kettősség. Ott a stílusütközés inkább feszültséget ad, nem disszonanciát.

Animáció és vizuális tisztaság

Egy dologban viszont nincs kompromisszum: a mozgás és az animáció hibátlan. Yi köpenye, a támadások előjelzései, a fegyverek villanása – minden pontos, olvasható és szép. Ez kritikus egy olyan játéknál, ahol a siker azon múlik, hogy fél másodperccel korábban felismered-e a támadást.

Harc: Sekiro DNS, Metroidvania testben

A Nine Sols harca az, ami miatt végigjátszottam. Nem Hollow Knight-féle aprólékos precizitás, és nem is laza hack-and-slash. Inkább Sekiro-logika: védekezés, parry, majd egy brutális ellentámadás. A játék megtanít türelmesnek lenni. Itt nem rohanunk, nem csapkodunk vaktában. Várunk. Figyelünk. Visszaütünk.

A Talisman képességek – például a korán megszerzett Qi Blast – remekül bővítik az eszköztárat. Átrohansz az ellenfélen, rátapad a talizmán, majd robban. Hangban, látványban, érzetben is súlya van minden sikeres akciónak. A parry hangja konkrétan függőséget okoz.

Nehézség, ami tisztességes

A Nine Sols nem kegyes, de sosem igazságtalan. Ha elbuksz, pontosan tudod miért. A Jade fejlesztések segítenek – megszakíthatatlanság, sebzésnövelés, stat bónuszok –, de nem mentenek meg, ha nem tanulsz meg játszani. A skill tree értelmes, valódi döntéseket kínál, nem csak százalékos piszkálást. A fejlődés érzése végig jelen van a nagyjából 20 órás játékidő alatt.

Bossok, mint párbajok

A boss harcok a játék csúcspontjai. Lovagok, szamurájok, techno-szörnyek – mindegyik más ritmust követel. A legjobb döntés az volt, hogy minden mechanika működik rajtuk is, amit sima ellenfélen használhatsz. Nincs kivételezés. Ez igazi párbajérzetet ad, és minden győzelem megdolgozott.

Ami visszahúz

A térkép. Az egyes területek rendben vannak, de a világtérkép kaotikus és nehezen olvasható. A backtracking emiatt néha bosszantóbb, mint kellene. Szerencsére ez az érzés mindig elmúlik, amint újra kard kerül a kézbe.

Switchen: meglepően otthon van

Kézikonzolon és dokkolva is remekül fut. OLED-en különösen szép, a framerate stabil, a kép tiszta. Érződik, hogy nem kényszerport, hanem átgondolt átirat.

Zárás

A Nine Sols nem tökéletes. A világ dizájnja nem mindig találja meg önmagát, a Taopunk koncepció néha saját magával harcol. De a harc, a fejlődés és a bosszútörténet annyira erős, hogy ezek a hibák elsimulnak.

Ez az a Metroidvania, amit nem a térképért, hanem a következő összecsapásért játszol. És ez manapság ritka erény.