Disney Epic Mickey: Rebrushed

Az Epic Mickey annak idején a Wii-n pont azért ragadt meg bennem, mert merész volt. Nem technikailag, nem játékmenetben forradalmi módon, hanem hangulatában. Mickey, mint bűntudattal küzdő antihős? Elfeledett rajzfilmfigurák egy posztapokaliptikus Disney-szemétdombon? Warren Spector láthatóan nem akart biztonsági játékot játszani. A Rebrushed most visszahozza ezt az élményt – kissé megcsiszolva, de nem teljesen kijavítva.

Hibák, amik nem tűnnek el nyomtalanul

A történet továbbra is az egyik legerősebb eleme. Mickey véletlenül romba dönti Yen Sid elfeledett rajzfilmeknek szánt világát, majd évekkel később kénytelen szembenézni a következményekkel. A Wasteland nem csak díszlet: minden NPC, minden omladozó környezet emlékeztet arra, hogy itt történt valami rossz. És a játék végig rád bízza, hogyan reagálsz erre.

A morális döntések nem mély filozófiai dilemmák, de működnek. Segítesz vagy kihasználsz? Javítasz vagy eltörölsz? Festékkel megnyered az ellenfelet, vagy hígítóval egyszerűen eltünteted? A Pete-féle mellékküldetésnél például érezhetően más irányba kanyarodik a játék attól függően, mit lépsz, és ez az a fajta visszacsatolás, amit egy platformertől nem mindig kap meg az ember.

Festék és hígító – két eszköz, két mentalitás

A játékmenet alapvetően klasszikus 3D platformer: ugrálás, harc, gyűjtögetés. Ami megkülönbözteti, az a festék–hígító rendszer. Nem csak gombnyomás kérdése, hanem hozzáállásé. Egy falat kijavítasz, hogy továbbjuss, vagy inkább kiradírozod, hogy felfedj valami mást. Ugyanez igaz az ellenfelekre is. Ez a kettősség végig ott van a játék érzetében, és akkor működik a legjobban, amikor nem egyértelmű a „jobb” megoldás.

A küldetések többsége sajnos elég egyszerű futkosás marad, de maga a világ manipulálása annyira szórakoztató, hogy ezt hajlamos voltam elnézni. Új területre érkezni és elkezdeni kísérletezni az ecsettel még mindig jó érzés, tizenvalahány év távlatából is.

Ami tényleg jobb lett

A Rebrushed legnagyobb ajándéka az új kamera. A régi, küzdelmes fix nézet helyett végre normálisan mozgathatom a kamerát, és ez önmagában rengeteget javít az élményen. Platformugrásnál nem a kamerával harcolok, hanem a pályával, ahogy annak lennie kell.

A 2D-s átvezető pályák is kaptak egy kis törődést. Rövidek, de hangulatosak, és jóleső tempóváltást adnak. Látszik rajtuk az a fajta szeretet, ami az egész játék művészeti oldalát áthatja.

Disney, de nem a szokásos csillogás

Vizuálisan az Epic Mickey: Rebrushed pontosan úgy néz ki, ahogy emlékezni akarsz rá. Nem úgy, ahogy valójában kinézett, hanem ahogy az agyad megszépítette. A nagyobb felbontás és az élesebb textúrák elfedik az eredeti technikai korlátokat, miközben a „Disney gone wrong” esztétika továbbra is erős. Levágott Goofy-fej, szeméthegyekbe temetett Mickey-relikviák – ezek a képek ma is működnek.

A zene is telitalálat. Nem válik igazán sötétté, de végig ott bujkál benne valami enyhén baljós, amitől a Wasteland nem válik túl vidámmá. Olyan, mintha Danny Elfman kicsit gonoszabb kedvében írt volna egy Disney-játékhoz.

Ahol még mindig fáj

A technikai oldal viszont nem lett makulátlan. A framerate hajlamos ingadozni, van pop-in, és a töltési idők néha türelmet kérnek. Nem gamebreaker problémák, de egy mai újrakiadásnál érezhetően kilógnak. Játszható, élvezhető, csak épp nem olyan sima, mint amilyennek lennie kellene.

Zárás

Az Epic Mickey: Rebrushed nem hibátlan felújítás, de lélekben pontosan eltalálja, mitől volt ez a játék különleges. Mer mást mutatni egy ikonikus figurával, és még ma is működik az a kissé sötét, önkritikus hang, amit anno annyira szerettem benne. Ha szereted a 3D platformereket, amik nem félnek furcsák lenni, vagy egyszerűen kíváncsi vagy Mickey kevésbé steril oldalára, akkor ez a visszatérés bőven megéri az idődet.