Adventure Of Samsara

Kevés rosszabb sorsot tudok elképzelni egy indie metroidvaniának, mint hogy pont azon a napon jelenjen meg, amikor a világ végre megkapja a Hollow Knight: Silksongot. Ilyenkor nincs kegyelem: a figyelem elfogy, a levegő ritkul, és a kommentmezőkben csak egy játék létezik. Pedig a Samsara nem egy odadobott próbálkozás. Több mint tíz év fejlesztés van mögötte, és érződik rajta, hogy nem akart mindenáron más lenni, mint ami.

Sőt, kifejezetten nem akart Hollow Knight lenni.

Tudatos ellenállás a modern flow-nak

A brazil Ilex Games alkotói állítólag éveken át kapták a tanácsot a kiadóktól: „legyen olyan, mint a Hollow Knight”. Ők viszont ragaszkodtak egy lassabb, súlyosabb, megfontoltabb játékmenethez. Olyanhoz, ahol egy kardcsapásnak tömege van, egy rossz döntésnek ára, és ahol nem reflexből, hanem fejjel játszol.

Ez a hozzáállás rögtön meg is határozza az élményt. A Samsara nem akar azonnal szerethető lenni. Inkább megdolgoztat.

Világépítés: Atari-mítosz, metroidi testben

A játék világa érdekes elegyet alkot. Alapjaiban ott az Atari 2600-as Adventure szellemisége – sárkányok, kulcsok, tolvaj denevérek –, de mindez egy sci-fi és fantasy határán mozgó, tíz biomra tagolt univerzumban él tovább. Fagyott középkori pusztaságok, nyomasztó klónozólaborok, rovaroktól hemzsegő föld alatti dzsungelek – vizuálisan ez a játék nagyon tud.

A pixel art kifejezetten erős, a hátterek rétegzettek, a világ koherens. Nem érződik nosztalgiafetisizmusnak, inkább egy tudatos, régi alapokra épített új IP-nek.

Harcrendszer: Blasphemous-rokon, könyörtelen szabályokkal

A harc a Samsara lelke – és egyben a legnagyobb akadálya is. Kard és pajzs az alap, időzítésre épülő parry rendszerrel, amit varázslatok, távolsági fegyverek és egy lassú, de pusztító kalapács egészít ki. Amint elindítasz egy animációt, nincs visszaút. Nem törlöd, nem szakítod meg, nem gyógyítasz közben.

Ez nagyon hamar a Blasphemous felé tolja az élményt. Párbajszerű összecsapások, mintázatok tanulása, hibák kemény büntetése. Elrontasz egy ütést? Fél életed bánja. Rossz helyen ugrasz? Repülsz vissza az ellenfélbe, majd bele egy másikba, és már fogy is a HP, mintha pingponglabda lennél.

A gyógyítás is szigorú: meg kell állnod, nincs párhuzamos input, és ha közben eltalálnak, az egész megszakad. Ez főleg boss fightoknál kegyetlen.

Frusztrációból ritmus

Az első órák kifejezetten kemények voltak. A platformozás nem mindig intuitív, a visszaverődés gyakran „olcsó halál” érzetet kelt, az alacsony szintű ellenfelek pedig a visszajárások során gyorsan monotonná válnak. Volt, hogy nem az ellenfél, hanem a rendszer merevsége ellen harcoltam.

Aztán valahol félúton átkattant valami. Elkezdtem érezni a tempót, a távolságokat, a parry idejét. Amikor már nem siettem, hanem kivártam, a Samsara elkezdett működni. A játék tudatosan váltogatja az intenzív harci szekciókat nyugodtabb felfedezéssel, és ezek a lélegzetvételek sokat segítenek.

Bossok: itt mutatja meg az erejét

A főellenfél-harcok egyértelműen a játék csúcspontjai. Rövid, hangulatos pixelátvezetők vezetik fel őket, a méretük és a mozgásuk eleinte reménytelennek hat. Itt tényleg tanulni kell a „táncot”: mikor támad, mikor védekezik, hol van az ablak.

Amikor végre sikerül legyőzni egy ilyen kolosszust, az valódi elégtétel. Nem véletlenül. Nem adja könnyen.

Technika és hangulat

Switch-en a játék stabilan futott dokkolva és kézben is. Nem tapasztaltam FPS-esést, bár volt egy crash autosave nélkül, illetve egy kisebb bug boss utáni visszajárásnál – szerencsére nem kellett újraharcolni mindent. Ezek javítható sebek.

A zene visszafogott, melankolikus. Utazás közben sokszor csak a léptek hallatszanak, bossoknál viszont epikus, szimfonikus témák szólnak. A történetmesélés szándékosan homályos, mítoszokon és elszórt információkon keresztül bontakozik ki – teljesen Souls-iskola.

Zárás

Az Adventure of Samsara nem simulékony játék. Nem akar mindenkinek tetszeni, és ezt nem is titkolja. Súlyos irányítás, kemény tanulási görbe, türelmet próbáló harcok – ezek mind velejárói.

Ha szereted a retro érzékenységet, a megfontolt tempót és azt, amikor egy játék nem enged el addig, amíg meg nem tanulod, mit kér tőled, akkor a Samsara bőven ad mit. Ha viszont a modern metroidvaniák azonnali flow-jához szoktál, ez a kaland könnyen kimerítő lehet.

Nem hibátlan. De határozott elképzelése van arról, mi akar lenni – és ezt tisztelem benne.