The End Is Nigh

A történet: Sötét humor és borongós világ

A The End Is Nigh története egy kis antropomorf gömböcöt, Ash-t követ, aki az emberi világ végén túlélte a katasztrófát, és most egyedül próbál túlélni a borongós, fertőzött világban. Ez a poszt-apokaliptikus környezet nemcsak egy háttér, hanem szinte a játék egyik szereplője. Minden a szenvedés, a morbid humor és az abszurd részletek körül forog. McMillen és Glaiel egy olyan világot építettek, amelyben minden egyes pillanat komolyan van véve, és bár a sztori nem feltétlenül a legmélyebb, minden egyes felfedezés valóságos élménnyé válik, ha elég figyelmesen olvasunk.

A szürreális humor sem marad el: a játék világának tematikája éppúgy fekete, mint a Super Meat Boy, de itt a helyzetek sokkal szomorúbbak, a dolgok sokkal inkább tragikusak, amit egy-egy morbid poén vagy groteszk helyzet old fel. A lényeg, hogy az egész világ borongós hangulatot áraszt, miközben folyamatosan az életben maradásért küzdünk.

A játékmenet: A hibák minden egyes pillanata fáj

A The End Is Nigh nem egy könnyed játék. Ha a szórakozásod a hibák halmozásában és a folyamatosan ismétlődő halálokban rejlik, akkor jó helyen jársz. A játék lényege a precíz irányítás, és mint egy igazi platformerhez illik, itt minden apró hiba azonnali következményekkel jár. Az Ash irányítása szinte tökéletes: a futás, a szökkenés és az új mozdulatok mind olyan precíziós érzéket adnak, ami nélkül nem is lenne élvezetes a játék. Igen, Ash képes megkapaszkodni a peremeken, és egyfajta földet érő ütést is végrehajthat, amikor szükséges. Ez a fejlődés nemcsak a mozgásban érződik, hanem a játékmenet egészének fluiditásában is.

A hibaélmény központi szerepet kap: a halálok nem bosszantanak annyira, mint más játékokban. Itt sokkal inkább a "hoppá, most másképp kéne csinálni" típusú tanulás a cél. A pályák mesterien vannak felépítve, minden egyes részlet fontos, és a játék arra kényszerít, hogy ne hagyd el a kontrollt, hanem inkább tanulj és fejlődj a hibáidból.

A világ és a pályák: Mindig egy lépéssel előrébb

A játéknak több mint 600 pályája van, és mindegyik új kihívást ad. Ami igazán megnyerő, az a pályák folyamatosan bővülő, szinte megállás nélkül történő átvezetése. Nincs semmi zűrös menü vagy szünet a játékmenetben, a pályák szinte magukban követik egymást, de mivel ezek szigorúan egymásra építenek, ezért könnyen eltévedhetünk, ha nem figyelünk a visszafelé történő felfedezésekre. Bizonyos szakaszoknál vissza kell térnünk, hogy bizonyos tárgyakat összeszedjünk, vagy a másik irányba induljunk el. Ez a folyamatos visszatérés és a pályák felfedezése a játék legnagyobb erőssége.

Az apróbb gyűjthető elemek és a pályák közötti kapcsolódások szintén szórakoztatóak, mivel minden egyes felfedezés új célt ad. A gyűjthető “lúgos daganatok” és a különböző játékkazetták mindegyike olyan kihívásokkal szolgál, amik további szórakozást adnak. De vigyázat, a gyűjtögetés hamar addiktívvá válik, és ha nem figyelsz, könnyen belemerülhetsz a pályák vég nélküli ismétlésébe.

Mi nem működik?

Míg a játékban valóban az alap mechanikák és a szórakoztató játékmenet a középpontban van, a kezdeti szakaszok valóban fájdalmasak. Az irányítási mechanika nem mindig érthető, a platformok nehézkesek, és néha túl sok időt pazarolunk arra, hogy megtanuljuk a mozdulatokat. A ladderek megragadása és a vízi mozgás egy kicsit frusztráló lehet, főleg a nehezebb szakaszokon. Ha mindezt összefoglalom, elmondható, hogy az alapvető tanulási szakaszok nem a legjobbak, de amikor végre beletanulsz, akkor minden egyes hiba értékes tapasztalattá válik.