Taiko no Tatsujin: Rhythmic Adventure Pack

Vannak játékok, amiknél két perc után azon kapod magad, hogy vigyorogva püfölöd a gombokat, mintha az egész nappali egy japán fesztivál hátsó sátra lenne.

Két játék egy csomagban, és mindkettő pofátlanul kedves

A Taiko no Tatsujin: Rhythmic Adventure Pack valójában két külön kaland – Rhythmic Adventure 1 és Rhythmic Adventure 2 – egy dobozban, és elsőre az egész olyan, mint egy „jó, legyen, még ezt is hozzácsaptuk” port. Aztán elindul a sztori, és hirtelen nem port-érzésed van, hanem az, hogy valaki fogta a Taikót, és rátette egy könnyed, hülyén bájos JRPG-vázra.

Don és Katsu (a két dobfej-ikon) úgy vezetnek végig kontinenseken és időszakokon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: beszélgetsz falusiakkal, összeszedsz csapattársakat, és közben olyan elborult mellékszereplők jönnek szembe, akiknek a létezését is egy nagy vállrándítással fogadod el. Ez az a fajta „bonkers”, ami nem idegesít, hanem könnyű, játékos – mint egy jobb anime filler-epizód, csak itt neked kell megütni a ritmust.

A párbeszédeknek van egy bosszantó aprósága: amikor a szöveg hanggal is megy, nem tudsz egyszerűen átnyomni rajta olyan tempóban, ahogy a fejed diktálná. Nem tragédia, csak néha megakasztja azt a finom flow-t, amit a Taiko amúgy imád.

A harc nem körökre osztott, hanem ütemre osztott

A story mode igazi trükkje a csatákban van. Nem az történik, hogy kiválasztod a „Tűzlabda” menüpontot, aztán nézed az animációt. Itt a harc Taiko, csak a találataidból lesz sebzés.

Ütöd a pirosat és a kéket, tartod a kombót, és a csapatod ennek megfelelően csap oda. Ha rontasz, ha szétesel, akkor viszont te kapsz vissza. Ez a rendszer nagyon szépen szabályozza a csata ritmusát: amikor jó passzban vagy, olyan, mintha ledarálnád az ellenfelet, amikor meg elfáradsz, a játék nem finomkodik, és visszabillent.

A legjobb az, hogy mindez nem akar mély taktikai enciklopédia lenni. Inkább egy friss tempóváltás azoknak, akik már a könyökükön jönnek ki a klasszikus JRPG-k “menü–animáció–várakozás” köréből. Itt végig jelen vagy, a kezedben van a ritmus, és ez elég sokat hozzáad az egészhez.

Az 1. rész: random encounter, a régi idők „öröme”

A csomag egyik legnagyobb különbsége a két játék között az, ahogy a harcokat adagolják.

A Rhythmic Adventure 1 a klasszikus iskolát hozza: barangolsz, és bármikor rád ugrik egy random csata. Először ez még nosztalgikusan oké – mint régen, amikor a Game Boyon úgyis számítottál rá. Csakhogy itt a csata ugyanazt a zenét és ugyanazt a ritmikus kört tolja rád sokadszor is, és a kilencedik-tizedik alkalommal már nem „jaj de aranyos”, hanem „jó, értettem, engedj tovább”.

A Rhythmic Adventure 2 ezzel szemben sokkal barátságosabb: az ellenfelek látszanak a pályán, kerülheted őket, vagy ha úgy van, egy gombnyomással rájuk küldöd Katsut egy kamikaze dobásra. Ez nem csak kényelmi dolog, hanem tempómentés: hosszú, kanyargós útvonalakon nem szívja ki belőled a kedvet az állandó megállás. Harcolni persze itt is érdemes, mert a fejlődés és a statok jönnek vele, de a választás lehetősége nagyon sokat dob a játékélményen.

Taiko Mode: az igazi hús, amitől visszamész még egy körre

Akármennyire szerethetőek a sztorimódok, a csomag szíve mégis a Taiko Mode. Ez az, ahol kiválasztasz egy zenét – játékzene, klasszikus, anime, pop, ami épp szembejön – és csak mész, mint a gép.

A Taiko varázsa továbbra is egyszerű: a rendszer azonnal visszajelez, a ritmus “beáll”, és amikor egy nehezebb számot végre tisztán lehozol, az a fajta elégedettség, ami miatt az ember hajlamos azt mondani, hogy „csak még egyszer, eskü”. Nem kell hozzá nagy megfejtés, csak az a nagyon alap, nagyon emberi dolog: jól esik eltalálni a ritmust.

Van motiváció is bőven: pontvadászat, bélyeggyűjtögetős “achievement” rendszer, és egy rakás testreszabás, amivel Dont olyan jelmezekbe öltözteted, amik valahol a „vicces” és a „miért létezik ez” határán táncolnak.

Irányítás: dob nélkül is működik, de a mozgásérzékelő megint csak… hagyjuk

A játék többféle vezérlést enged, és ez fontos, mert nem mindenki akar (vagy tud) Taiko-dobot venni. Pedig ha van dobod, az a legjobb – csak épp Story Mode-ban pont nem használhatod, ami egy külön kis fricska.

Marad a három fő opció:

• gombok (face buttons),
• érintőképernyő,
• Joy-Con mozgás.

A gombos és érintős megoldás stabil, kiszámítható, és pár dal után szépen beáll a kezed. A mozgásvezérlés viszont továbbra is az a fajta, amire a legkedvesebb, legkulturáltabb reakcióm az, hogy kár érte. A piros és kék ütés váltogatása megbízhatatlan, és egy ritmusjátéknál ez nem „apró hiba”, hanem maga a padló, ami néha eltűnik a lábad alól.

Technikai oldal: 3DS-ből Switchre, és ez most tényleg jót tett

A csomag meglepően szépen profitál a Switchből. A látvány élesebb, tisztább, és ami ennél is fontosabb: nem esik szét. Nincs framerate-botladozás, nincs bénázás, és az egész olyan simán megy, hogy észre sem veszed, mennyire ritka ez portoknál.

A töltésidők meg konkrétan nevetségesen rövidek: menüből dalba pár másodperc. Az a fajta luxus, amitől az ember reflexből még gyorsabban nyomja a „még egy szám” gombot.

A zene persze itt a főszereplő, és szerencsére minden jól szól: tévén is, kézben a Switch saját hangszóróján is. Nem audiofil élmény, de ritmusjátékhoz pont elég tiszta és ütős.

Zárás

A Rhythmic Adventure Pack nekem az a fajta csomag, ami egyszerre két közönséget szolgál ki: a Taiko-veteránokat, akik úgyis a Taiko Mode-ban laknak majd, és azokat, akik eddig csak messziről nézték ezt az egészet, és most kapnak egy kedves, RPG-s kapudrogot.

Nem hibátlan: a mozgásvezérlés felejtős, az első rész random encounterjei gyorsan koptatják a türelmet, és a párbeszédek kezelése néha darabos. De az alap ritmusélmény olyan stabil, a sztorimódok meg olyan kellemesen bolondok, hogy összességében egy könnyen szerethető, sokat adó csomag lett belőle.