Monster Hunter Stories 3: Twisted Reflection

A Capcom mostanában olyan formát fut, amit még a régi idők Capcomja is megirigyelne, és a Switch 2-re érkező Monster Hunter Stories 3: Twisted Reflection ennek a lendületnek egy újabb, meglepően stabil darabja. Furcsa belegondolni, hogy ez az egész spin-off még a 3DS-en kezdte, most meg már egy komoly RPG-ként ül az asztalnál a nagyok mellett.

Ha valaki most ugrana bele először, nem fog elveszni. Én sem éreztem azt, hogy vizsgázni kéne a lore-ból, mielőtt elindulok. Persze vannak kikacsintások a régi rajongóknak, de a játék szépen, türelmesen bevezet mindenbe. Ha viszont rá akarsz csúszni teljesen, ott figyelnek az előző részek is Switchen.

Egy herceg, egy csapat, és egy világ, ami nem mindig kér segítséget

A sztori elején egy herceg vagy hercegnő bőrébe bújok, és egy Ranger-csapat élére kerülök. A karakter testreszabása nem túl mély, de pont elég ahhoz, hogy magaménak érezzem a figurát. A jelenetek motoron belül futnak, ami néha egészen komikus – amikor a páncélom egy drámai jelenetben teljesen oda nem illő, az kicsit megtöri a hangulatot, de valahol szerethető is.

A történet meglepően komoly témákat boncolgat: ökológia, háborúk, múltbéli bűnök. Nem az a „mentjük meg a világot, mert kell egy főgonosz” típus. Viszont sosem lesz nyomasztó – mindig van benne egy kis könnyedség, ami emlékeztet arra, hogy ez még mindig egy Monster Hunter világ.

Ami igazán működik, az a ritmus. A sztori nem tolakszik. Inkább csak időnként beköszön, miközben én már nyakig benne vagyok a felfedezésben, mellékküldetésekben, csapatépítésben.

A flow, ami beszippant

A pályák különböző biomokra vannak bontva, és mindegyiknek megvan a maga hangulata, saját lényei és kis történetei. Az egésznek van egy olyan érzete, mintha minden terület egy mini-RPG lenne.

A legjobb mechanika továbbra is a Monstie-gyűjtés. Tojásokat vadászok különböző denekben, kikeltetem őket, majd vagy a csapatba rakom, vagy visszaengedem őket, hogy helyreállítsam az adott ökoszisztémát. Ez utóbbi meglepően addiktív lett. Volt, hogy csak azért maradtam még egy órát, mert „na még ezt a területet rendbe rakom”.

És ami igazán nagy előrelépés: a denek végre nem idegőrlő minidungeonök. Bemegyek, megszerzem a tojást, kijövök. Egy perc. Ez brutálisan jót tesz a flow-nak. Nem akad meg a játék, hanem visz tovább.

Harc, ami nem csak kattintgatás

A harcrendszer hozza a jól ismert körökre osztott formulát, de van benne elég csavar, hogy ne váljon unalmassá. Négy karakter van a pályán: én, egy társ, és két Monstie.

Az egész egy kő-papír-olló alapra épül, de ennél sokkal több. Időzítés, képességek, kombinációk, szörnyrészek törése – folyamatosan figyelni kell. Nem lehet csak egy stratégiát spamelni.

A játék vége felé pedig már konkrétan megköveteli, hogy átgondold a csapatodat. Ott már nem működik az „majd lesz valahogy”.

A régi betegség: grind

És itt jön az, ahol kicsit felsóhajtottam.

A grind. Még mindig itt van. És néha fáj.

Nincsenek nehézségi szintek, és a játék nem igazán enged el, ha lemaradsz. Vannak pillanatok, amikor simán végigverek egy komoly harcot, majd fél órával később úgy törölnek fel velem, mintha most kapcsoltam volna be először.

Ez a fajta hullámzás ismerős a korábbi részekből, és nem mindenkinek fog tetszeni. Ha csak a sztorit akarod élvezni, akkor bizony néha muszáj lesz leülni farmolni. Nem kérdés, hogy ez kinek szól: azoknak, akik szeretnek rendszert építeni és optimalizálni.

Hangulat, ami miatt maradsz

Ami viszont végig ott tartott, az a világ. A karakterek szerethetőek, a melléktörténetek meglepően jók, a zene pedig néha konkrétan libabőr.

Van benne egyfajta őszinteség. Érezni, hogy ezt nem csak „meg kellett csinálni”, hanem akarták is.

Technika – a Switch 2 sem mindenható

És akkor a feketeleves: a teljesítmény.

A játék nincs fix frame-re zárva, és ez meg is látszik. Harcokban és zárt helyeken megvan a 60 fps, de a nyílt területeken gyakran 30-45 között ingadozik. Két biom konkrétan küzd az élettel.

Játszható? Igen. Zavaró? Néha igen.

Nem egy dealbreaker egy ilyen típusú játéknál, de azért jobb is lehetne. Főleg úgy, hogy más RE Engine-es játékok ennél szebben futnak ugyanazon a gépen.

Zárás

A Monster Hunter Stories 3: Twisted Reflection nem akar forradalmat csinálni – inkább fogja azt, ami eddig működött, és egy kicsit jobban összerakja.

És ez most elég is.

Beszippant, leköt, és közben hagyja, hogy a saját tempódban merülj el benne. Ha el tudod fogadni a grindot és a technikai döccenéseket, akkor egy hosszú, tartalmas utazás vár rád.