Hades II

„Can time not be stopped?” – kérdezi tőlem a Hades II minden sikeres futam végén, én pedig egy idő után már nem is a Titánnak válaszolok, hanem magamnak.

Visszatérés az Alvilágba – más szemszögből

Bevallom, elfogult vagyok a Supergianttel. A Hades volt az a játék, ami után visszafelé végigzongoráztam a teljes életművet, mert éreztem: itt valakik pontosan úgy gondolkodnak a játékmenetről, ritmusról és hangulatról, ahogy én szeretem. Az első rész egy görög mitológiába csomagolt családi dráma volt, roguelike köntösben, tökéletes arányérzékkel.

A Hades II ennél komolyabb tétekkel játszik. Itt már nem csak apa és fia csörtéjéről van szó, hanem az idő megszemélyesített rémálmáról, Kronoszról, és arról, hogy Melinoë, az Alvilág hercegnője képes-e megvédeni mindazt, ami még maradt. Tragediát kapunk, nagybetűset, de furcsa módon néha pont ettől távolodik el tőlem.

Karakterek, akik miatt mindig maradok még egy körre

A Supergiant írása továbbra is tanítani való. Minden egyes futam után muszáj végigbeszélnem az összes karakterrel, mert mindig reagálnak valamire. Nem sablonos szövegek ezek, hanem apró, személyes odaszúrások, dicséretek, féltékenységek.

Nemesis hol kinevet, hol irigykedik. Hekaté szigorú, de igazságos mentor. Az istenek pedig… nos, most még kevésbé próbálják palástolni, mennyire lenézik a halandókat – néha Melinoët is. Ezekből meglepően jó beszélgetések születnek reményről, kapzsiságról, félreértett emberi vágyakról.

A gond csak az, hogy miközben a karakterek fantasztikusak, maga a fő történet a végére kicsit sietőssé válik. A tragédia működik, csak épp kevésbé üt gyomron, mint Zagreus személyes lázadása. A család továbbra is központi téma, de mintha egy lépéssel távolabbról nézném.

Gyönyörű, mozgásban is

Switch 2-n a játék egyszerűen lehengerlő. Jen Zee karakterdizájnja él és lélegzik: apró animációk, rezdülések, olyan részletgazdagság, amitől minden portrét szívesen nézek végig újra és újra. Docked módban a 120 fps kifejezetten luxusérzetet ad, de handhelden is hibátlan az élmény.

Ez az a fajta játék, ahol megállsz egy pillanatra csak azért, mert jó ránézni. Ritka dolog.

Játékmenet – ismerős, mégis újra kell tanulni

Az elején azt hittem, tudom, mit csinálok. Aztán pár futam után rájöttem: nem, ezt nem lehet úgy játszani, mint a Hadest. Melinoë boszorkány is, nem csak harcos, és a Magick teljesen átírja a tempót.

A Cast például eleinte kifejezetten idegen volt. Nem lövöldözök távolról biztonságban, hanem bemegyek, lerakom, majd eltűnök – ha jól csinálom. Ha nem, akkor fáj. De ahogy összeállt a fejemben, mára ez lett a kedvenc játékelemem.

Órákat öltem bele olyan buildekbe, amik csak erre épültek: robbanások, villámok, átkok, hátbaszúrások. És ez még csak egy szelete Melinoë eszköztárának.

Az Omega támadások, a fegyver-aspektusok, az isteni boonok, a Magick menedzsment – mind együtt egy elképesztően gazdag rendszert alkotnak. Néha talán túl gazdagot is. Seléné holdmágiája például szép, de ritkán érzem igazán kulcsfontosságúnak.

Két út, két teljesen más ritmus

Az egyik út az Alvilágba vezet – ismerős, néha talán túl kényelmes is. A másik a felszínre, az Olümposz irányába, és ott bizony rendszeresen megvernek.

A felszíni futamok frissek, kiszámíthatatlanok, kemények. Az Ephyra városában elém táruló ajtórengeteg már az elején döntésekre kényszerít. A Thesszália Hasadék hajós csatái pedig konkrétan izzadósak. Itt nincs rutin, csak alkalmazkodás.

Zene, amitől még a vereség is jobblesik

Darren Korb zenéje továbbra is mestermunka. Scylla és bandája konkrétan koncertet ad miközben próbálnak megölni, és valahogy ez teljesen rendben van így. Ritkán mondom egy játéknál, de ezt a soundtrack-et külön is érdemes hallgatni.

Apró túlzás, ami néha kibillent

Az egyetlen pont, ahol tényleg elfáradtam, az a nyersanyag- és valuta-rendszer. Túl sok mindenből túl sok van, és nem mindig érzem, miért kell még egy virág, még egy érctípus, még egy cserearány. Ez már nem mélyít, inkább terhel.

Zárás

A Hades II nagyobb, összetettebb, merészebb, mint az elődje. Mechanikailag egyértelműen túlnő rajta, még ha történetileg nem is mindig talál el ugyanoda. De amikor egy futam végén ott ülök, fáradtan, elégedetten, és újra elindítom… akkor tudom, hogy ez működik.

És ha az idő egyszer tényleg megállna, az lenne az igazán nagy tragédia – mert nem játszhatnék tovább.