Tails Of Iron 2: Whiskers Of Winter

A játékmenet: Tartsd meg a védelmet, és támadj, amikor lehet

A harcrendszer maradt az, amit már az első részben is megszokhattunk. A Tails of Iron 2 egy nehéz játék, amiben minden egyes kis szörny is keményebben üt, mint amit először gondolnál. Itt nincs semmi "lerohanjuk, és zúzzuk le" hangulat. Minden ütközet figyelmet és jó időzítést igényel, így a védekezés mellett fontos, hogy mikor és hogyan támadsz.

Ami viszont újdonság, hogy most már a fenyőkéseidet is folyamatosan karban kell tartanod, hogy megőrizd azok hatékonyságát. Ha nem élesítesz időben, nemcsak hogy gyengébben fogsz harcolni, de nehezebb lesz szembeszállni a kemikusan erős főellenfelekkel is. Az extra felszereléseket folyamatosan gyűjtheted, ami némileg enyhíti a játéknál érzett nehézségeket, hiszen újabb és újabb lootokkal javíthatsz a karaktereden.

A világ és a hangulat: Kétségtelenül szép, de unalmasnak is tűnhet

A legjobb dolog talán a vizuális megvalósítás. A Tails of Iron 2 világát egyszerűen nem lehet nem csodálni. A hátterek kidolgozottsága, a színek harmóniája és az apró részletek mind-mind hozzájárulnak a játék hangulatához. A világot áthatja egy enyhe komorság, a vad, viharos tájak, a vérrel borított tetemek és a mindenhol elszórt szennyeződés mind egy borongós, de mégis lenyűgöző látványt nyújtanak. A hangok – a villámlások, az acél csörömpölése – mind erősítik a játék sötét hangulatát, és mindent hozzáadnak az atmoszférához.

A narrátor, Doug Cockle, visszatér, és bár nem mondom, hogy rossz a teljesítménye, valahol egy kicsit zavaró hallgatni őt, mivel Geraltként szinte mindenki ismeri. A hangja erősen karakteres, és bár a hangnem passzol a játéknak, mégis olyan érzése van az embernek, hogy Geralt elvállalta mellékállásban a narrátori munkát. Egy kis frissítés a hangszínét illetően, talán jobb lett volna.

A pályák és a visszafordulás: Egy kis felesleges kószálás

A játék másik komoly problémája a pályák kialakítása. Bár maga a világ gyönyörűen van felépítve, az új pályák, főleg a backtracking (visszafelé való szaladgálás) rengeteg felesleges időt emészt fel. A Tails of Iron 2-ben a pályák elrendezése leginkább "menj jobbra, majd vissza balra" típusú, és sokszor éreztem, hogy inkább a pályák újra és újra való visszajátszásával veszítem el az élvezetet. A metroidvania-elemek, mint a különböző szintkülönbségek vagy elágazások nem igazán kerültek a játékba, ami miatt az egész játék elég lineárisnak tűnik, és mivel nincs sokféle irányba történő felfedezés, a pályák kezdik unalmassá válni.

Ami talán egyedül javít ezen a helyzeten, az az új grappling hook. Az új eszközzel könnyebben elérhetők az új platformok, de valójában nem csinál többet, mint egy kis extra vizuális elemet, aminek köszönhetően az ugrálás egy kicsit izgalmasabbá válik, de nem igazán menti meg a pályák monotóniáját.

Zárás: A jó, de nem tökéletes

Összességében a Tails of Iron 2: Whiskers of Winter képes lenyűgözni minket a gyönyörű grafikájával és a kemikusan precíz harcokkal, de a pályák, a sok visszafordulás és a nem éppen dinamikus szinttervezés mind rányomják a bélyegüket. Ha szeretted az első részt, akkor valószínűleg ezt is élvezni fogod, de ha új játékos vagy, lehet, hogy nem igazán találsz rá gyorsan a játék varázsára.

Pozitívumok:

• Kiváló, szép 2D-s vizuálok
• Kihívást jelentő, okos harcrendszer
• A hangulat és a világ részletes megalkotása

Negatívumok:

• A pályák egyhangúak és túl sok a visszafordulás
• A grappling hook csak vizuális dísz, nem ad hozzá sokat a játékmenethez
• Doug Cockle hangja kicsit túl "Geraltos" a narrációban