Absolum

Az Absolum az a játék, ami az első félórában még kicsit szívat, az ötödik órában meg már én szívatom magam vele, mert „na jó, ez a run most tökéletes lesz”.

A Dotemuék (Guard Crush, Supamonks társaságában) nem először nyúlnak a klasszikus verekedős műfajhoz – a Streets of Rage 4 és a Shredder’s Revenge után ez már nem is kérdés. Ami viszont új, hogy az Absolum nem csak feltámasztja a scrollozós bunyót, hanem összeházasítja a roguelite-kerékkel, és ebből lesz egy furcsa, nagyon csábító „rogue ’em up”, ami egyszerre ismerős és kellemetlenül addiktív.

Talamh, Sun King, meg a sztori, ami nem tolakszik

A világ Talamh, a főgonosz Sun King Azra, a feladat pedig az a kellemesen egyszerű fajta: meg kell állítani a zsarnokot, lehetőleg úgy, hogy közben a képernyő tele van csattanó effektekkel és repülő banditákkal.

A sztori nem akar előadás lenni. Nincs a fejemhez szorítva, inkább játék közben csöpögtet: rövid beszólások, narráció, érdekes pontok, apró helyzetek. Én ezt szeretem. Egy akciójátéknál úgyis a ritmus a lényeg, itt meg a játék pontosan tudja, hogy a combat az első, a történet meg az a fűszer, ami nem nyomja el a főételt.

Két hős, egy kandalló, végtelen próbálkozás

Induláskor két karakter közül választok: Galandra, az elf, és Karl, a törp. A prológban meg is halnak, aztán jön a „na jó, akkor most kezdjük rendesen” rész: feltámadás a The Hearth-ben, ami egyszerre bázis, menedék és a lassú, kitartó erősödés műhelye.

Az Absolum alapritmusa a jól ismert roguelite-koreográfia:

1. elindulok,
2. haladok,
3. meghalok,
4. visszamegyek,
5. kicsit erősebb leszek,
6. újra elindulok,
7. most már majdnem.

És igen, ez ismétlődés. De olyan ismétlődés, mint amikor egy régi kazettát tekersz vissza, mert tudod, hogy a kedvenc szám mindjárt jön, csak most te írod át minden alkalommal a refrént.

A térkép: szűk rajt, aztán szépen nyílik

Az első nagy terület, The Grandery, eleinte kifejezetten szűknek érződik: két út, tengerpart vagy erd