A Musical Story

Elvileg ez zene, nem? A A Musical Story pontosan erre a provokatív gondolatra épít: mi lenne, ha egy ritmusjáték tényleg arra kényszerítene, hogy hallgass.

A Glee-Cheese Studio játéka egy hetvenes évekbeli, funkos–prog-rockos acid-trip, barna tónusokkal, hippi romantikával és olyan laza groove-val, hogy a „groovy” szó szinte magát írja bele a jegyzeteimbe. Ez nem egy klasszikus rhythm game. Ez egy kísérlet.

Úton a fesztivál felé

A történet egy zenekarról szól, akik útnak indulnak egy fesztiválra – szerelem, drogillatú látomások és apró emberi pillanatok kíséretében. Az egész epizódokra van bontva, amelyek megszakítás nélkül folynak át animációból ritmusszekvenciába, majd vissza. Nincs vágás, nincs törés, minden egyetlen hosszú zenés utazás.

Vizuálisan rendkívül stílusos: az interaktív részek szűk teret kapnak, a köztes animációk viszont kitöltik a képernyőt. OLED-en konkrétan lubickol a feketéből előrobbanó színekben. Ez az a játék, amit jó nézni – ironikus, tekintve, hogy közben arra kér, ne a szemedre hagyatkozz.

Ritmusjáték olvasás nélkül

A játékmenet szíve egy patkó alakú „kotta”, ahol a hangok balról jobbra, az óramutató járásával ellentétesen haladnak. A trükk az, hogy nem kapsz mindent előre. Először meghallgatod a zenei frázist az animáció alatt. Aztán újra lemegy, ekkor már megjelennek a hangok. Harmadszorra neked kell visszajátszanod.

Nincs tempójelzés. Nincs ütemvonal. Nincs kapaszkodó.

Csak három „hang” létezik:

• bal,
• jobb,
• mindkettő egyszerre.

És mégis: ezek a frázisok meglepően összetettek. Négy ütemesek, szinkópáltak, gyakran lebegnek ritmikailag, néha mintha szándékosan kerülnék az egyértelmű lüktetést. Ez nem reflexjáték. Ez memorizálás, érzésből.

Volt, hogy legszívesebben kértem volna egy normális kottát, amire rá tudok számolni. De a játék hajthatatlan. Nem engedi, hogy gondolkodj. Érezned kell.

Amikor a dizájn visszaharap

A koncepció bátor, de nem hibátlan. A vizuális visszajelzés időnként kifejezetten igazságtalannak érződik. A bal/jobb/kettő jelek színes körök, amelyek átfednek, elhalványulnak, eltűnnek. Ha elrontasz egy frázist – márpedig el fogod – a következő próbálkozásnál nehéz előre felkészülni.

Ráadásul a patkó forma miatt nincs vizuális folytonosság az ismétléseknél. A frázis újrakezdése könnyen váratlanul ér. És ha már ismételni kell, akkor eleve bajban vagy – ilyenkor ez inkább frusztráló, mint tanító jellegű.

Van rásegítő mód, ami enyhít a szigoron, de ez kompromisszum. Furcsa érzés, hogy egy hippibuszos, szabadságszagú zenekar története végül a „gyakorlat teszi a mestert” kissé iskolaszagú üzenetéhez vezet.

Zene mindenek felett

Minden morgásom ellenére egy dolgot nem lehet elvenni a játéktól: a zene fantasztikus. Nem aláfestés, nem háttér – ez maga a játék. A ritmikai utasítások valódi zenének hatnak, nem pályadizájnnak álcázott gombnyomásoknak. Úgy érződik, mintha előbb megszülettek volna a számok, és csak utána építették volna köréjük a játékot.

Ez az oka annak is, hogy a kudarcok ellenére újra és újra visszatértem. Mert amikor végre összeáll egy frázis, az jutalmaz. Nem pontszámmal, nem effekttel – hanem azzal, hogy része lettél a zenének.

Zárás

A A Musical Story gyakorlatilag leveszi a kezedről a kontrollert, és egy képzeletbeli szemkötőt nyom a fejedre. Azt kéri, lassulj le, figyelj, merülj el a groove-ban. Néha túl szigorú, néha indokolatlanul makacs, és a felülete nem mindig segít.

De ha hajlandó vagy türelmet adni neki, egy különleges, őszinte és zeneileg meglepően mély élményt kapsz. Ez nem mindenkinek szól – de akik ráhangolódnak, azoknak nagyon.