Armello

Aztán rájöttem, hogy nem, itt egy igazi aprólékosan kidolgozott, színes világban kell helytállnom – nem is akármilyen társasjátékos köntösben. Az Armello ugyanis nemcsak úgy tesz, mintha egy táblajáték lenne, hanem meg is érdemli a figyelmet, amit a műfaj ezen újfajta értelmezése adhat.

A táblán túl

A játékmenet egy igazi társasjátékos élmény. Képzeld el, hogy egy élő, lélegző táblán mozogsz, ahol minden mező egy-egy új kihívást jelent, miközben a harcok során valóban dobhatod a kockát, hogy eldöntsd, hogyan alakul a küzdelem. A világ, amiben mi, mint kis figurák, kalandozunk, a maga szépségében egyszerre emlékeztet egy táblás játékra, ugyanakkor modern technológia adja alá a varázst. Az egész díszlet, a figurák és az animációk, mind olyanok, mintha egy gyönyörűen illusztrált könyvből keltek volna életre. Mi több, a karakterek személyisége is a megfelelő szinten van, még egy-egy politikai játszma is elfér a szórakoztató mixben.

Az Armello fő története elég klasszikus ahhoz, hogy rögtön megértsd: a király megfertőződött, a birodalom háborús állapotban van, és neked, a különböző harcosoknak, varázslóknak és tolvajoknak el kell dönteni, hogy ki örökli a trónt. A világot úgy képzeld el, mintha a Settlers of Catan és a Risk gyerekeként született volna, de sokkal inkább egy mesés fantasy birodalmat elevenít meg, tele egyedi karakterekkel és hátborzongató veszélyekkel.

Mi is történik valójában?

Nos, nem egy egyszerű "csak válassz egy karaktert és menjünk" típusú dologról van szó. Armello az igazi taktikai mélységet hozza el nekünk. A játékmenet tulajdonképpen egy stratégiai RPG, amelyben fontos szerepet kapnak a karakterek kártyái és a dobásos rendszerek. De nem azért van benne a kockadobás, hogy csak úgy pörögjön a szerencse. Minden kocka egy-egy új esélyt jelent, hogy a saját karaktered erejét vagy gyengeségét kihasználva befolyásold az eseményeket. Ez a mechanizmus kicsit a régi HeroQuest hangulatát hozza vissza, csak sokkal szofisztikáltabb formában.

Mindezt még megfejeli a "prestige" rendszer, ami annyit tesz, hogy ha sikerül megszerezni a legnagyobb hírnevet, akkor te hozhatod meg a királyi rendeleteket, amik tovább fokozzák a kaotikus állapotokat. Itt jön a politikai intrika: nemcsak a harcokban kell helytállnod, hanem a többieket is meg kell előznöd. Olyan ez, mint egy modern verziója a Civilization-nak, ahol nemcsak háborúzni kell, hanem a diplomácia is legalább olyan fontos.

A világ nemcsak mesél, hanem él

A játék hangulata egyszerűen beszippant. Akár egy hosszú nap után, a Switch kezében pihenve belépve ebbe a mesés világba, magad is úgy érzed, hogy tényleg egy élő, lélegző társasjátékban vagy. A karakterek, a kártyák, a táblák és a dobások mind összeolvadnak egy olyan élményben, amely épp annyira izgalmas, mint amennyire pihentető. A multiplayer módban pedig az igazi élvezet jön: amikor az emberi tényező is beszáll a képbe, és az egyes döntések kimenetele már nem olyan kiszámítható.

Mi nem tetszett?

A játéknak persze nem csak pozitív oldalai vannak. Bár a multiplayer igazi csúcs, a mesterséges intelligencia a szóló módban elég sekélyes. Van némi deja vu érzés, mintha egyes ellenfelek mindig ugyanazokat a sablonokat követnék, és könnyen megjósolhatók lennének a lépéseik. Ez kissé csökkenti az élmény mélységét, különösen azoknak, akik a taktikai kihívásokat keresik. Egy-egy hosszabb menetelésnél egy-egy felesleges dolog, mint a hosszú kártyák animációja, vagy az időnként túlzottan ismétlődő hangeffektek kicsit megszakíthatják a flow-t.