The Hand Of Merlin

Nem mindenkinek való. De aki ráérez, azt nagyon beszippantja.

Történet – Merlin, aki már meghalt… nagyjából

A sztori szándékosan háttérben marad. Van egy világpusztító Kataklizma, ami lassan felemészti a földeket, és van Merlin szelleme, aki – mivel már nem igazán él – multiverzumról multiverzumra ugrál, hogy különböző hősbandákat segítsen. Ha elbuknak? Merlin lelép, keres egy másik világot.

Ez a keret adja meg a roguelite logikáját, és meglepően jól működik. Nem akar epikus narratívát tolni, inkább apró, döntésvezérelt eseményeken keresztül mesél. Egy igazságtalanul megvádolt rab sorsa, egy falu vezetőjének dilemmája – ezek mind más-más irányba vihetik a menetet. Nincs jó vagy rossz válasz, csak következmények.

Menetek felépítése – térképről térképre, idegállapotban

Egy run több térképből áll, mindegyiken csomópontokkal, amik egyirányú útvonalakkal kapcsolódnak. Harc, város, kereskedő, esemény – előre látom, mi vár rám, de nem juthatok el mindenhová. Ez a legjobb része a játéknak: folyamatosan mérlegelek.

Kell az a jutalom, de az az út túl nehéz. Kellene a bolt, de akkor kimarad egy fontos harc. A boss a végén pedig nem kérdezi meg, hogy készen állok-e. Ez az egész tervezés kellemetlenül izgalmas, és gyakran akkor jövök rá, hogy rosszul döntöttem, amikor már késő.

Harcrendszer – XCOM-vérvonal, könyörtelenül

Ha játszottál XCOM-mal vagy Mario + Rabbids-szel, otthon leszel. Izometrikus, rácsalapú pálya, kevés karakter, kevés akciópont. Két akció körönként, cooldownos képességek, százalékos találati esélyek.

És itt kezdődik a feszültség. Elvállalom azt a 40%-os támadást, vagy inkább buffolok a következő körre? Mert bármit választok, valami fájni fog. Kevés ellenfél van a pályán, de mind veszélyes.

Különösen tetszik a páncél–életerő rendszer. A páncél harc után visszatölt, az élet nem. Ha valaki meghal, végleg meghal, viszi magával a felszerelését és a statjait. Lehet új tagot toborozni később, de ritkán pont olyat, aki betölti az űrt. Ez a veszteség érzete végig ott lebeg a fejem felett.

Roguelite filozófia – tanulj, vagy pusztulsz

A The Hand of Merlin kifejezetten nem kényeztet. Meta-progreszszió alig van. Nem lesz egyre könnyebb csak azért, mert sokszor próbálkozom. Az egyetlen igazi fejlődés én magam vagyok: mit tanultam az előző bukásból?

Vannak achievement-alapú feloldások, új karakterek, kisebb bónuszok, áldások és átkok magasabb nehézségeken – de ez nem Rogue Legacy. Itt nem ígérik, hogy majd egyszer biztos nyerek. Azt ígérik, hogy jobb leszek. Ha nem, akkor újra meghalok.

Ez kíméletlen, de őszinte hozzáállás.

Technikai oldal – billentyűzetre tervezve, kontrollerrel szenvedve

Switch-en játszva egyértelmű, hogy a játék PC-re lett kitalálva. A kezelőfelület zsúfolt, almenükbe ásni több gombnyomás, mint indokolt lenne. Teljesen működőképes, de kényelmetlen. Touch támogatás sincs, ami különösen fájó.

A látvány… nos, funkcionális. Mesekönyvszerű átvezetők vannak, de maga a játékvilág jellegtelen. Kard és varázslat, sötét tónusok, egyszerű modellek. Nem ronda, csak unalmas. Kár érte, mert a játék mélysége sokkal többet érdemelne.

Zárás

A The Hand of Merlin nem újít, nem villog, nem akar mindenkinek tetszeni. De amit csinál, azt következetesen és magas szinten teszi. Egy kemény, döntésközpontú taktikai roguelite, ahol minden hiba számít, és minden győzelem valódi megkönnyebbülés.

Ha szereted az XCOM-féle agyalós harcokat, nem ijedsz meg a bukástól, és elviseled a puritán külsőt, akkor ez a játék meg fog találni. Csak ne számíts kegyelemre.