Ace Of Seafood

Volt már olyan játékmeneted, ahol lézerrel lövöldöző makrélák között azon kaptad magad, hogy ezt valahogy mégis komolyan veszed?

Lézeres halak, szellemhajók, kusoge-életérzés

A japánoknak van egy szavuk az ilyen játékokra: kusoge. Nem rosszindulatból rossz, hanem jó szándékkal félrement. Az Ace of Seafood már az első percekben ezt az érzést árasztja. Kis költségvetés, fura angol szövegek, megmagyarázhatatlan döntések – és mégis, van benne valami megfoghatatlan báj. Olyan, mint egy VHS-korszakos B-kategóriás anime, amit nem tudsz komolyan venni, de nem is akarsz elkapcsolni.

A sztori? Emberiség nincs, az óceán élőlényei pedig zátonyok feletti uralomért harcolnak. Ennyi. De igazából ez csak ürügy arra, hogy egy tengeri lényekből álló hadsereget vezessek, miközben DNS-t gyűjtök, kaját menedzselek, és próbálom nem hagyni, hogy egy túl nagyra nőtt rák darabokra szedjen.

Játékmenet – meglepően ragadós mélység

Első ránézésre egy egyszerű 3D-s lövöldének tűnik, de pár menet után kiderül, hogy itt bizony gondolkodni is kell. Nem egyedül harcolok: akár öt másik tengeri lény úszik mellettem, félig önállóan, félig az utasításaimra hallgatva. Formációk, védekezés, közös tüzelés – olyan, mintha egy nagyon furcsa RTS és egy árkád shooter keverékét tolnám kontrollerrel.

A pontkorlátos rendszer kifejezetten tetszett. Nem lehet hat cápával végigmenni mindenen, mert a nagy dögök drágák. Így muszáj vegyes csapatban gondolkodni: egy-két erős egység, mellé gyors, gyengébb halak. Ez ad egy ritmust az egésznek, egyfajta flow-t, ami miatt nem csak vakon lövöldözök.

A harcok papíron taktikusak: páncélozott ellenfelek, speciális lövések, közelharc, lézerek, csalik. A gyakorlatban viszont gyakran akkora a káosz, hogy az ember inkább hátralép, kiad pár parancsot, és reméli, hogy a csapata elintézi. Amikor az irányított lényem elpusztul, visszakerülök a legközelebbi zátonyhoz – ez óvatos játékra nevel, ami furcsa módon jól áll ennek az őrületnek.

Falak, grind és türelem

Az Ace of Seafood nem finomkodik: simán bele lehet futni olyan ellenfelekbe, akik esélyt sem hagynak. Ilyenkor nincs mese, grindolni kell. DNS gyűjtés, fejlesztés, új lények tenyésztése. A kajamenedzsment külön kis csavar, ami miatt nem lehet ész nélkül terjeszkedni. Ez az a pont, ahol rájöttem, hogy a játék sokkal megfontoltabb, mint amilyennek kinéz.

És igen, ott vannak a szellemhajók. Legénység nélkül, a víz felszínén cirkáló csatahajók, amik halálosabbak, mint bármely cápa. Abszurd? Teljesen. De valahogy pont ettől emlékezetes.

Technikailag… hát, na

Itt jönnek a törések. A harc darabos, a mozgás sokszor pontatlan, és rendszeresen akadok bele a tereptárgyakba. A kamera néha úgy viselkedik, mintha ellenségem lenne: falakon átnéz, eltakarja az akciót, és ilyenkor csak vakon bízom benne, hogy élek még.

A menük és az UI kifejezetten fájdalmasak. Az angol szövegezés sokszor értelmezhetetlen, a tutorial pedig inkább kérdéseket hagy maga után, mint válaszokat. Olyan érzés, mint amikor egy régi, rosszul fordított PS2-es játék próbál megtanítani valamire.

Látvány és hang – Wii-idézet, rossz értelemben

A grafika puritán. Néha már-már kínos. Mintha egy késői Wii-cím elszabadult assetjeit nézném. És mégis: a mélytengeri szakaszoknak van hangulata. Van valami nyugtalanító abban, ahogy a sötétben úszok, miközben minden irányból lövedékek villannak fel.

A zene viszont kifejezetten rossz. Egyetlen, ismétlődő techno track, ami hamar az idegeimre ment. A hanghatások elmennek, de semmi több.

Zárás

Az Ace of Seafood nem jó játék a klasszikus értelemben. De nem is rossz úgy igazán. Inkább egy furcsa, szerethető tévedés, ami időnként bosszant, időnként megnevettet, és néha meglepően leköt. Ha nem mosolyodsz el azon, hogy lézerrel lövöldöző halak küzdenek kísértethajók ellen, akkor tényleg baj van. Én sokszor morogtam rá, mégis újra és újra visszatértem hozzá – és ez azért mond valamit.