Blossom Tales II: The Minotaur Prince

De, mint sok más esetben, itt is igaz volt: nem minden másolat rossz. De vajon tényleg szükség van még egy olyan játékra, ami szinte tökéletesen lemásolja a Zelda-élményt? Kétség kívül el lehet játszani vele, de igazán újat nem hoz – sőt, igazából sokszor inkább csak megidézi a régmúlt klasszikusokat.

A történet, mint egy mesekönyv lapjairól

A Blossom Tales 2: Minotaur Prince története ismét egy mesét mesél el nekünk – és nem, nem lesz mély filozófiai diskurzus, inkább egy szórakoztató, aranyos kis kaland. A nagypapa mesél, a két gyerek pedig egyszerre izgul és okoskodik, miközben a történet főhőse, Lily egy kalandba vágja a fejszéjét, hogy megmentse a testvérét a gonosz Minotaur Királytól. Ahogy az lenni szokott, a mesélő gyerekek néha beleszólnak a történetbe, és mi magunk dönthetjük el, hogy miként alakul a mese egy-egy részlete. Ez egy cuki húzás, bár az igazság az, hogy inkább szórakoztat, mintsem hogy igazán mély gondolatokat ébreszt.

Játékmenet: Mintha egy Zelda klónról lenne szó, de valahogy működik

Játékmenetben a Blossom Tales 2 gyakorlatilag egy Zelda-kopija. Ha szeretted a Link to the Past vagy a Link’s Awakening stílust, akkor már itt a magyarázat arra, miért fogod élvezni. Képzeld el, hogy egy klasszikus Zelda-játékot játszol, csak egy kicsit visszafogottabb grafikával és egyszerűbb játékmenettel. A térkép hatalmas, a dungeonök szórakoztatóak, a fejtörők nem túl bonyolultak, de elég szórakoztatóak ahhoz, hogy ne érezd úgy, hogy csak időt húzol.

Az elején még nem is tűnik annyira durvának a helyzet, de a szép lassan feltöltődő arzenálunk és az újabb és újabb képességek egészen addiktívvá teszik a felfedezést. Persze a játékmenet nem szárnyalja túl azokat a bizonyos Zelda-klasszikusokat, inkább csak szépen simul bele abba a jól bevált sablonba. A harcok sem kiemelkedőek, de nem is bénák. Minden elég alap, ahogy a Zelda játékokban is, hogy egy pici új képességgel megint egy újabb ajtó kinyíljon.

Mitől nem lesz igazán izgalmas?

Bár a Blossom Tales 2 tisztességes munkát végez abban, hogy próbálja megidézni a Zelda-varázst, van egy nagy hibája: egyszerűen nem mer újat mutatni. A dungeonök, a harcok és az új képességek mind-mind már elhasznált elemek. Ahogy belemerülsz a játékba, a déjà vu érzés folyamatosan visszatér. Az egyik pillanatban úgy érzed, hogy egy újabb Zelda-játékot nyomsz, de akkor már elkezded kérdezgetni magadtól, hogy „miért nem próbálkozott meg egy kis újítással?”. Az igazi mélyebb, egyedi élmények helyett csak a régi trükkök jönnek elő, amit egy-egy apróbb szórakoztató momentummal próbálnak megmenteni.

A grafika kedves, de nem kiemelkedő. A játék célja itt nem az, hogy lenyűgözzön minket a technikai tudásával, hanem inkább, hogy egy bájos kis retro hangulatot teremtsen, ami tökéletesen illik a meséhez. A zene viszont elég felejthető, nem marad meg a fülemben, és néha kifejezetten zavaró is lehet, ha túl sokáig hallgatjuk.

Miért érdemes mégis végigjátszani?

Ha szereted a Zelda-játékokat, akkor nem fogsz csalódni, mert itt van minden, amit szerettél. A tempó jól eltalált, a játék egyenletesen halad előre, és az apró felfedezések, a kincsek és a harcok szépen lassan csalogatnak minket előre. A történet nem túl bonyolult, de szórakoztató, és az egész játék valahogy olyan, mint egy könnyed hétvégi délután. Tökéletes, ha egy kis kikapcsolódásra vágysz, és nem akarod túlgondolni a dolgokat.