Gunbrick: Reloaded

A Gunbrick az a játék, ami már az első félórában eléri, hogy ne a fejtörésen gondolkodjak, hanem azon, miért érzem magam munkában egy puzzle-platformerrel.

Törzs – amikor maga a mozgás válik ellenséggé

A Gunbrick központi mechanikája papíron kifejezetten izgalmas. Egy kocka vagyok. Pontosabban egy mozgó erődítmény. Négy oldala van, és csak úgy tudok haladni, ha oldalról oldalra „átbillentem” magam. Az egyik oldalon ágyú, amivel lőni lehet és magamat is kilövöm, a másikon pajzs, amivel blokkolom a lövedékeket és a lángcsapdákat. Ez az a fajta koncepció, amit egy jó pitch meeting után mindenki bólogatva hagy jóvá.

A gond ott kezdődik, amikor ezt játszani is kell.

Az alapmozgás kényszeresen precíz. Ha felfelé akarok haladni, az ágyús oldalnak pont lefelé kell néznie. Ehhez gyakran mikromozgások sorozatára van szükség: billentek, oldalra lövök, visszabillentek, majd reménykedem, hogy a következő mozdulatnál végre jó pozícióban leszek. Ez nem logikai kihívás, hanem pozicionálási kínlódás. Nem azt érzem, hogy okos vagyok, hanem azt, hogy túléltem.

És ez végigkíséri az egész játékot. Ritkán van olyan pillanat, amikor a Gunbrick flow-ba kerül. Amikor igen, akkor egy-egy pajzsos puzzle tényleg felvillanthatja, mi lehetett volna ebből az egészből. De ezek után rendszerint jön egy hosszú szakasz, ahol semmi mást nem csinálok, csak próbálok A-ból B-be eljutni anélkül, hogy újra elrontsam az orientációt.

Pályák, amik nem tudják, mik akarnak lenni

A játék mintha nem döntötte volna el, hogy rövid, koncentrált fejtörőket vagy hosszabb platformos kihívásokat akar. A végeredmény egy furcsa keverék: túl hosszú szakaszok, kevés valódi puzzle-tartalommal. Ha az odajutás önmagában nem élvezetes, akkor az egész struktúra összeomlik.

A bónusz pályák, amik egy izometrikus, Edge-szerű nézetbe váltanak, csak rontanak a helyzeten. A plusz dimenzió nem hoz felismerést, csak még több bosszankodást. Amikor végre sikerül a megfelelő oldalt előre fordítani, nem „aha”-élményt érzek, hanem megkönnyebbült sóhajt: végre.

Látvány kontra élmény

Ami igazán fájó, hogy a Gunbrick: Reloaded közben kifejezetten jól néz ki. A pixel art részletes, tiszta, jól olvasható. A káosz, amit magam mögött hagyok – a lapított NPC-k, a rombolás – humoros, szinte felszabadító. Az egész vizuális világ azt sugallja, hogy itt valami pörgős, vagány dolognak kellene történnie.

Csak épp nem történik.

A látvány folyamatosan többet ígér, mint amit a játékmenet teljesít. És ez talán a legnagyobb bűne: emlékeztet arra, milyen jó is lehetne.

Zárás – ötletből nem lesz automatikusan élmény

A Gunbrick: Reloaded nem egy rosszindulatú játék, és nem is lusta. Látszik rajta a befektetett munka, a stílusérzék, az ambíció. De a puzzle-platformer műfajban egy dolog nem fér bele: ha az alapmozgás frusztráló. Itt pedig pontosan ez történik.

Akinek van türelme átrágni magát az idegesítő kezdeten, az később találhat pár jobb ötletet, de addigra sokan már leteszik. Én legalábbis így voltam vele.