Double Dragon Revive

Bevezetés

A Double Dragon név nálam még mindig az a kazettaszagú, kétjátékos délután, amikor a fél nappalit végigrugdostuk Billyvel és Jimmyvel, és közben szentül hittük, hogy ennél keményebb utcai igazságosztás nincs is. Ehhez képest a Double Dragon Revive olyan, mint egy rég látott haver, aki eljön a találkozóra, csak épp nincs igazán mondanivalója.

A műfaj amúgy jó passzban van: az elmúlt években a beat ’em upok újra megtalálták a hangjukat, modern tempóval, kényelmesebb irányítással, és azzal a bizonyos „még egy pálya” ízzel. Ebben a társaságban különösen fáj, ha egy név ekkora múlttal csak korrekt akar lenni.

A sztori: meglepően sok, néha túl sok

A legnagyobb meglepetés, hogy a Revive mennyire ráfekszik a történetre. Teljesen szinkronizált, részben animált anime átvezetők, posztapokaliptikus díszlet, nukleáris háború utáni városállamok, és persze a Shadow Gang, akik – kapaszkodj – megint elrabolják Mariant.

Igen, ez a része egyszerre komikus és szerethető. A játék őszintén próbál világot építeni, és néha működik is: van hangulata annak, ahogy a romok között a bandák osztják újra a lapokat. Csak hát beat ’em upban ritkán ezért maradok, és amikor már épp beindulnék, jön egy átvezető, ami ugyan jobb, mint a játék közbeni látvány, de a pátosz néha úgy csöpög, mint a panelban a csőtörés.

A játékmenet: az alapok megvannak, a kéz nem mindig partner

Papíron a Revive tisztességesen hozza a műfajt: képernyőről képernyőre haladok, kombózok, felkapok egy kést vagy egy pörölyt, és osztom a pofonokat. Van egy új irány is: a harc egy picit „3D-síkra” kerül, nem annyira sík 2D, inkább olyan, mintha oldschool verekedést raktak volna egy szélesebb sávba. Ez önmagában nem gond, sőt, adhatna mozgásteret.

Csakhogy a mozgás gyakran merev és darabos. Nem az a fajta nehézkesség, ami szándékos, súlyos és karakteres, hanem az, ami miatt néha úgy érzem, a játék és a kontroller közt van egy rossz fordító. Egyes szituációkban a Revive konkrétan saját maga ellen dolgozik: van például egy erőltetett platforming rész, ahol a kontroll egyszerűen nem erre lett kitalálva. Ilyenkor nem „ügyetlen vagyok”, hanem a rendszer kér olyat, amire nem alkalmas.

A pályadizájn is ingadozik. Előfordul, hogy egy tűzbombás ellenfél a képernyő széléről zaklat, és mire észlelem, már ég a kabátom. A frusztráció itt nem a jó fajta, nem olyan, mint amikor egy soulslike tanít: inkább olyan, mint amikor a régi tévén elmegy a kép, és te vagy a hibás, mert nem ütöttél rá eléggé.

Ami mégis megment néhány pillanatot: a moveset

Szerencsére a karakterek mozdulatai adnak némi mélységet. Nem csak „ütök-rúgok és kész”: van taktika abban, mikor hova lépek, mikor indítok speciált, és mikor próbálok kombóban tartani egy csapatot. A képernyőtisztító különleges támadás, ami a kombózással töltődik, jó ötlet: ha ráérzek, akkor tényleg megvan az a klasszikus beat ’em up ritmus, amikor az ember már nem reagál, hanem diktál.

A két feloldható karakter is segít, mert nem csak skin, hanem eltérő stílus: más tempó, más előnyök-hátrányok. Ez adja azt a kis változatosságot, ami miatt néha visszamentem egy pályára még egyszer – nem azért, mert imádtam, hanem mert „na jó, ezzel a figurával talán jobb lesz”.

Kooperáció: a kanapén él, online meg kísértetház

Két játékosig mehet a buli, ami egyszerre érthető és fura. Érthető, mert Double Dragon, oké. Fura, mert 2026-ban már megszoktam, hogy a buli nagyobb lehet. Ráadásul nincs drop-in, tehát nem csak úgy beesik valaki a közepébe, hanem előre szervezős.

A helyi kooperáció viszont tényleg feldobja. A beat ’em up műfaj mindig is akkor volt igazán otthon, amikor ketten röhögtünk azon, hogy az egyikünk véletlenül a másikat is eltalálta, vagy versenyeztünk, ki szedi fel a fegyvert. Itt is működik ez a „baráti ko-opversengés”. Online viszont – Switchen legalábbis – olyan üresnek érződött a tér, mintha a város utolsó nyitva lévő internetkávézójába mentem volna zárás után.

Újrajátszhatóság és extra mód: van mit csinálni, ha elkap a lendület

A végén értékelést kapok pályánként, pontszám és teljesítmény alapján, ami szépen rávesz, hogy jobban csináljam. Több karakter, több próbálkozás, és a kampány után ott az Extra mód rövid küldetésekkel és apró történeti vignettákkal. Tartalom van benne, nem is kevés.

Csak hát az egész ott áll vagy bukik, hogy kattint-e a harc. Nálam ez hullámzott: néha elkapott a ritmus, néha meg csak túl akartam lenni a következő képernyőn.

Látvány és hang: olcsó 3D, erős zene

A vizuális oldal a legnagyobb csalódás. Nem rondának mondanám, inkább jellegtelennek. A 3D környezetek részletesek, mégis felejthetők, a karaktermodellek merevek, az animációk sokszor olyanok, mintha egy olcsó akciófigura próbálna balettozni. Az anime átvezetők jobbak, és pont ezért még jobban kiütközik, mennyire középszerű a játék közbeni látvány.

A zene viszont meglepően jó társ: house, drum and bass, rock, pop – egy kicsit minden, ami pörgeti a bunyót. Sokszor észre sem veszed, mert a csattanások és üvöltések elviszik a figyelmet, de amikor igen, akkor hozzátesz a kócos, „utcai” hangulathoz.

Zárás

A Double Dragon Revive nem bántóan rossz, csak fájdalmasan közepes. Vannak jó ötletei, van tartalma, van egy kifejezetten erős soundtrackje, és néha még a régi érzés is felvillan. De a darabos mozgás, a döcögős pályadizájn és a jellegtelen látvány miatt nálam sosem tudott igazán felszállni.

Ez az a játék, amit majd egy nagy leárazáskor elővesz az ember, főleg ha van egy barát a kanapén, és mindkettőtöknek hiányzik egy kis klasszikus verekedés. Csak ne várjátok tőle, hogy felkerül a műfaj új aranylapjaira.