Marvel Cosmic Invasion

Az első fél órában azt hittem, ez egy vasárnap délutáni rajzfilm, aztán rájöttem: nem az a baj, hogy túl zajos, hanem hogy túl udvarias.

És közben mégsem csap arcon rögtön úgy, mint várnád. Nem azért, mert rossz. Inkább azért, mert túl sok mindent akar egyszerre nagyon jól csinálni, és pár alap arcade-ösztön – főleg a visszajelzés és a kihívás – furán el van maszatolva.

Képregény, nem mozifilmes utánérzés – és ez óriási plusz

Az első, ami megfogott: ez a játék nem a Marvel-filmekből él. Nincsenek ismerős filmes arcok, nincsenek „ugyanaz, csak olcsóbban” kacsintások. Itt minden a képregényekből jön: a sztorimód jelenetei, a hangulat, a szinkron, az egész tálalás. Wolverine morgása, Pókember dumái, Venom nyers stílusa – mind olyan, hogy elhiszem: ezek tényleg ezek a karakterek, nem csak jelmezes statiszták egy licencelt bunyóban.

A sprite-ok kicsit zömökek, kicsit karikatúrák, de pont ezért működik: olyan, mint a kilencvenes évek szombat reggeli rajzfilmjeinek „felnőtt” változata, csak kevesebb cukormázzal és több kozmikus apokalipszissel. A háttérben meg jönnek a nagyágyúk: nem csak Annihilus, hanem Galactus, Hela, Thanos is beugrik, rendesen „nehézsúlyú” jelenléttel.

A zene végig a helyén van: nem tolja túl magát, de folyamatosan húz, és pont annyira „arcade”, hogy az embernek kedve legyen még egy pályát benyomni.

15 játszható karakter: a mennyiség most tényleg minőség is

A roster brutális: összesen 15 játszható figura, ráadásul nem csak a kötelező sztárok. Persze ott van Amerika Kapitány és Vasember, de ugyanazzal a természetességgel dobja be Beta Ray Billt vagy Phyla-Vellt is. Ez nálam instant piros pont, mert pont ettől érződik képregényesnek az egész: nem a legismertebb tízből gyúrunk mindenkiből ugyanazt, hanem tényleg van egy univerzum-ízű merítés.

És ami még fontosabb: a karakterek nem csak skinek. Van súlyuk, tempójuk, hatótávjuk. Egyesek a levegőt uralják (kettős ugrással repülő üzemmód), mások távolról darálnak (Rocket Raccoon konkrétan egy mozgó tüzérségi állás), és ettől a bunyó nem csak „ütök mindent”, hanem apró döntések sorozata: kihez nyúlok most, milyen ellenfélmixhez milyen páros kell.

A tag-team rendszer: jó ötlet, kicsit elnyeli a káosz

A Cosmic Invasion igazi trükkje a kétkarakteres tag-team. Bal ravaszra váltasz, a társad beugrik, kiszabadít fogásból, és ami a legjobb: kombó közben is behívhatod, hogy együtt verjétek szét a képernyőt. Ráadásul a tag funkciót különböző gombokkal kombinálva más-más partnerhatásokat kapsz – légidöfések, rohamvágások, ilyesmik.

Papíron ez baromi izgalmas. A gyakorlatban is az, csak van egy gond: a visszajelzés nem elég erős. Olyan sok a pirotechnika, a villanás, a csillogás, hogy a tag állapotai néha elvesznek a „harci pörköltben”. Én sokszor csináltam valamit, amiről tudtam, hogy jól csinálom, csak nem éreztem eléggé. Egy kis rezgés, színvillanás, hangjel – bármi – sokat dobna azon, hogy a tag-team tényleg „kézzel fogható” legyen.

A nagy közös szuper (ZL + R), amihez mindkét karakternek max Focus kell, látványra hatalmas, de ott is hiányoltam valami felvezető jelzést, egy „na, most kész vagy” érzetet. Arcade játékokban ez a fajta feedback fél győzelem.

Story Mode vs Arcade Mode: az egyik kényelmes, a másik az igazi

Story Mode-ban pályánként választasz új duót, egy elágazó térképen haladsz, és a csapatod szintet is lép: több életerő, több erő, haladásérzet. Vannak opcionális kihívások is (adott mozdulattal adott számú ellenfél, boss befejezése konkrét hőssel, stb.), és még az is jelölve van, melyik karakter illik narratívan a pálya jeleneteihez – bár ezt jobban is ki lehetne emelni.

Arcade Mode viszont a klasszikus, lineáris „bedobom az érmét, megyünk” érzést hozza: fix karakterválasztás a játék elején, nincs szintezés, limitált utak, letisztultabb fókusz. Nekem ez az a mód, ahol a játék végre felveszi azt a tempót, amit egy ilyen beat ’em uptól várok.

A tutorial amúgy elég fapados, szóval az első órákban sok mindent magadtól fogsz kibányászni: melyik grabből lesz dobás D-pad kombóval, melyik karakter reagál egyszerre nyomott gombokra, és hasonlók. A leggyorsabb hack tényleg az, hogy pause, movelist, és onnan próbálgatás. Oldschool, de illik is hozzá.

A nagy gond: Medium nehézségen túl sokáig nincs tét

És itt jön az a pont, ahol nálam megbicsaklott a lelkesedés: a Medium nehézség meglepően könnyű. Nem „kicsit barátságos”, hanem olyan, hogy a bossok – pedig amúgy vannak mintázataik – sokszor mennek elsőre, különösebb gondolkodás nélkül. Tele van a pálya gyógyítással, ráadásul a tagelés, a szuperhasználat és a regenerálódó Focus (sőt, bizonyos helyzetekben az életerő visszajövetele is) egy ponton már kényelmessé teszi az egészet.

És ha nincs tét, a beat ’em up elkezd monoton lenni. Olyan, mint egy Marvel-film, ahol tudod, hogy a város úgyis megmenekül: szép, hangos, de egy idő után elkalandozol.

A csavar, hogy van Hard Mode, csak épp nem az elejétől. Kockákat kell gyűjteni (titkos zöld kockák is vannak a pályákon, amik ráadásul annyira jellegtelenül „esnek be”, hogy simán felveszed úgy, hogy észre sem veszed), aztán egy hatszögletű rácson oldod fel az opciókat. Én itt azt mondom: irány a felső-közép, Hard Mode, és onnantól kezdve a játék megérkezik.

Hardon Arcade Mode-ban hirtelen minden számít: a dodge, a parry, a pozíció, hogy mikor tagelsz, mikor tartalékolod a Focust a közös szuperre. Nem csak gombmasszírozás, hanem tényleges játék. Őszintén: ennek így kellett volna indulnia, valahol Medium és Hard között félúton. De ha már így van, legalább a megoldás ott van, és tényleg „transzformatív”.

Többjátékosban minden bűn megbocsátható

Ha barátokkal játszol, a nehézségkritika nagy része elpárolog, mert a kanapés kooperatív káosz önmagában buli. Négyen már kicsit túl sok a fény és a füst, de a hangulat ott van: ikonikus hősök ikonikus gonoszokat vernek szét, és ez a fajta tábori Marvel-mágia működik.

Zárás

A Marvel Cosmic Invasion egy nagy, színes, képregényhű arcade ünnep, tele apró szeretettel és komoly munkával: a pixel art szinte sistereg, a karakterválaszték elképesztő, a tag-team rendszer pedig tényleg ad egy extra dimenziót a bunyónak. Viszont a visszajelzések néhol gyengék, és a default nehézség túl sokáig altat.

Ha csak egy laza, közös tombolást akarsz, már Mediumon is működik. Ha viszont azt akarod, hogy ez a játék harapjon is, akkor a legfontosabb tanácsom egyszerű: oldd fel a Hard Mode-ot, és onnantól kezdve a Cosmic Invasion végre az lesz, aminek született.