36 Fragments of Midnight

Van az a játék, amit leteszel, és csak ülsz pár másodpercig, mert nem érted, hogy most tényleg ennyi volt-e.

Egy cukorkocka az éjszakában

A főhős, Midnight, úgy néz ki, mint egy elszabadult porcukor-darab, akit bedobtak egy sötét, nyugtalan térbe. A cél egyszerű: össze kell szednem 36 csillagtöredéket, majd visszatérni a kiindulópontra. Se több, se kevesebb. Nincs hosszú felvezetés, nincs magyarázkodás – csak egy csendes, kissé baljós világ, ami azt mondja: „oldjad meg”.

Az irányítás ennél letisztultabb nem is lehetne: mozgás, ugrás, dupla ugrás. Az első pár másodpercben már értem az egészet, és ez alapvetően nem baj. Sőt, van benne valami megnyugtató, ahogy lelépek a kezdőplatformról, meglátom az első töredéket, és az agyam azonnal átvált platformer-üzemmódba.

Ismerős veszélyek, kevés meglepetés

A pálya körülöttem fokozatosan bontakozik ki: forgó fűrészek, tüskék, lézerek mindenfelé. Klasszikus akadályok, klasszikus logika. A lézerek időzítése hamar kiismerhető, a mozgásuk ismétlődik, és itt kezd el kicsit megcsúszni az élmény. Nem azért, mert rosszul van megcsinálva – hanem mert túl gyorsan kiismerhető.

Amint egyszer rájövök, hogyan kell átjutni egy adott akadálytípuson, onnantól reflexből megy. Nincs igazi eszkaláció, nincs az a pont, ahol azt érzem, hogy „na jó, most figyelnem kell”. Inkább olyan, mint egy korrekt bemelegítés, ami után várnám az edzést – de az nem jön el.

Egy hiba, és vissza az elejére

Ha hozzáérek bármihez, ami nem barátságos, azonnal game over, és mehetek vissza a legelejére. Az egész futamot egyben kell teljesíteni, mind a 36 töredékkel. Ez elsőre keménynek hangzik, de a játék rövidsége miatt inkább csak mechanikus. Pár próbálkozás után már nem a veszélyekkel küzdök, hanem azzal, hogy ne hibázzak megszokásból.

És amikor végre minden összejön, visszatérek a startpontra, és… vége. Egy köszönöm, egy lezáró képernyő. Ránézek az órára: alig telt el negyedóra. Nem egy ügyes speedrun, nem egy tökéletes kör – az első teljes végigjátszás.

Jó mozgás, kevés tartalom

Ez az egész azért fáj egy kicsit, mert a mozgás jó. Midnight irányítása lebegős, de pontos, van benne egy enyhe Super Meat Boy-érzet, csak kevesebb agresszióval. Jó érzés ugrani, jól reagál a karakter, nincs harc az irányítással. Ha ebből több lenne, ha lenne még pár réteg, pár új ötlet, simán el tudnék merülni benne.

A procedurálisan generált pálya elvileg minden futamot mássá tesz, és technikailag ez igaz is. De mire igazán elkezdeném értékelni a variációt, addigra már megtanultam a rendszert, és eltűnik a kihívás.

Hangulat félgőzzel

A látvány összességében kellemes. Midnight fénynyoma szép, a világ egyszerű, de nem csúnya. Viszont a hang… nos, az szinte nincs. Szélzúgás, néma fűrészek, csendes lézerek. Nincs zene, ami vinné az egészet, ami ritmust adna. Különösen furcsa ez úgy, hogy a nyitóképernyőn egy kifejezetten hangulatos zongoradallam szól. Mintha a játék ott mondta volna el, amit tud – aztán elhallgatott.

Konzolon: gyors falat

Switch-en minden módban rendben működik, kézikonzolon talán még jobban is áll neki. Ez tipikusan az a játék, amit előveszel buszon, villamoson, várakozás közben. Csak épp a kérdés az, hogy miért vennéd elő újra, amikor már egyszer láttad az egészet.

Zárás

A 36 Fragments of Midnight nem rossz játék. Sőt, kifejezetten szimpatikus darab, jó alapokkal és korrekt megvalósítással. A gond csak az, hogy mire igazán megszeretném, már véget is ér. Olyan, mint egy ígéretes demó, ami véletlenül teljes játékként jelent meg.

Van benne potenciál, csak épp nincs kibontva.