The Wild At Heart

Egy új világ, egy régi történet

A játékban Wake-et, egy fiatal fiút irányítunk, aki elindul a mély erdőbe, hogy megszökjön a családi problémái elől, és közben még a legjobb barátját, Kirbyt is elveszíti. Wake egy titokzatos, bölcs öregemberrel, Grey Coattal találkozik, aki bevezeti a Greenshields nevű rendbe, és együtt keresnek más tagokat az erdőben. Mindezt egy sor rejtélyes szörny, bonyolult rejtvények és természetesen a barátunkat kereső történet kíséri. Az alapot adó sztori nem eredetibb, de kellemesen szórakoztató, és amit igazán szerettem benne, az a szívvel-lélekkel megalkotott világ, amiben valóban elmerülhetünk.

Az egész játék egy szép, jól felépített világ körül forog, és a célunk, hogy összegyűjtsük a rend tagjait, miközben különböző küldetéseket oldunk meg. A történet egyszerű, de elég érdekesen adagolják a felfedezéseket ahhoz, hogy ne érezzük unalmasnak.

A Gustbuster és a Spritelings

A játékmenet szép példája annak, hogyan lehet egy egyszerű eszközt, mint a Gustbuster (aminek a neve egyértelműen a Luigi’s Poltergust után kacsint), izgalmassá tenni. Kezdetben csak egy kis szívószálként használható, de ahogy haladunk előre, egyre több friss képesség kerül elő, amivel az erdőben is akadályokat oldhatunk meg.

A Pikmin-féle Spritelings, ezek az apró, aranyos kis lények, nemcsak hogy segítenek a világ felfedezésében, de egyes harcok során is nélkülözhetetlenek. Persze, nem túl okosak, és könnyen elpusztíthatók, de ahogy egyre több Spritelinget tudunk létrehozni, úgy válik könnyebbé az életünk. Az ő kis segítségük miatt igazán szórakoztató a felfedezés és az akadályok legyőzése.

Szép világ, de…

Ha már itt tartunk, akkor meg kell említenem a vizuális megjelenítést, ami az The Wild at Heart egyik legnagyobb erőssége. A 2D karakterek, az aprólékosan megtervezett világ és az a különleges stílus, amit a fejlesztők kitaláltak, lenyűgöző. Az egész játék egy kézzel rajzolt meséhez hasonlít, és valósággal magával ragad, ahogy felfedezhetjük a részletesen kidolgozott környezetet. Ezt egy remek, nyugtató zenei aláfestés segíti, ami igazán elmélyíti a játékos élményt.

De sajnos a látványos környezet mellett van egy komolyabb hátrány: a töltési idők. A nagyobb területek között való átváltás gyakran 30-60 másodpercet is igénybe vesz, és bár az egyébként viszonylag kisebb pályák nem tartogatnak hosszú várakozási időket, a gyakori visszajárás – különösen ha tárgyakat kell keresgélnünk – frusztráló tud lenni. Én személy szerint azt éreztem, hogy a játék sokszor a töltőképernyők miatt elveszíti a flow-ját.

A harc: unalomig ismétlődő, de van benne valami

A harcok – mint említettem – nem túl bonyolultak, inkább szórakoztatóan egyszerűek. A Spritelings és Wake közötti koordinációt igénylő küzdelmek gyakran egyre nehezebbé válnak, ahogy erősebb szörnyek jönnek, de az ismétlődő jellegük miatt a játék gyorsan elveszítette az izgalmát számomra. Ráadásul mivel a Spritelings viszonylag könnyen elpusztíthatók, a harcok gyakran azzal telnek, hogy újabb és újabb Spritelingset hozunk létre, hogy helyettesítsük az elpusztultakat. Értem én, hogy a játékosnak bele kell élnie magát, de egy-egy harc után kicsit az a benyomásom támadt, hogy túl sokat pörög az ismétlés.

Miért érdemes mégis belekezdeni?

Összességében a The Wild at Heart egy olyan játék, ami szórakoztató, de nem igazán tudja megugrani a teljes potenciálját. Ha valami újra vágyunk, és szeretnénk egy szép, nyugodt, de kalandokkal teli világban elmerülni, akkor ez a játék tökéletes választás lehet. A vizuális stílus és a történet ugyanakkor igazi erősség. Azonban, ha egy igazán mély, változatos játékmenetre vágyunk, akkor lehet, hogy nem itt fogjuk megtalálni.