Fights In Tight Spaces

Bár a Switch-en már a legnagyobb roguelike címek tömkelege elérhető, a Fights in Tight Spaces valahogy mégis képes megállítani a játékosokat. Persze, nem csoda, hogy könnyen elkerüli a figyelmet, de aki rátalál, az egy rendkívül taktikus, kártya-alapú harcot talál, ami úgy pörög, mintha egy jól koreografált akciófilm szereplője lennél. Nem a szokásos roguelike élmény, de ha szereted a pörgős, ötletes harcot, akkor érdemes belekóstolni.

Törzs

Játékmenet: Kártyák, pörgés és egy jó adag taktika

A Fights in Tight Spaces első ránézésre talán egy egyszerű kis verekedős játéknak tűnik, de hamar rájössz, hogy a háttérben ott lapul egy komoly taktikai réteg. Az egész harcrendszer a kártyákon alapul, és miközben az ellenségek folyamatosan támadnak, neked kell kitalálnod, hogy mikor érdemes támadni, mikor kell helyet változtatni, és hogyan használhatod ki a tér minden egyes zugát. A karaktered, az Agent 11, az első pillanattól kezdve egy harcedzett gyilkos benyomását kelti, és az egész játékban te vagy a főszereplő, aki kíméletlenül töröl ki mindenkit az útjából.

A harcok nemcsak arról szólnak, hogy minél gyorsabban elverjük az ellenfelet, hanem arról is, hogy okosan válasszuk meg a kártyákat. Az akciópontjaidat (ami egyben a mozgásaidat is meghatározza) ügyesen kell beosztani, hogy mindig legyen lehetőséged kitérni az ütések elől, miközben fokozatosan építed a kombót, hogy nagyobb kárt okozhass. A rendszer nagyon jól van balanszolva, a játékosoknak folyamatosan mérlegelniük kell, hogy mikor használják a legértékesebb kártyáikat, és mikor engedhetnek meg maguknak egy-egy kevésbé fontos döntést. Ahogy haladsz előre, egyre inkább elérsz abba a zónába, ahol már nemcsak az ellenfelek, hanem a saját mozgásaid is megváltoznak.

A vizuális világ: Minimalizmus, ami nem mindig segít

A grafika egyszerre vonzó és zavaró. A minimalista stílus remekül illik a harci mechanikákhoz, de néha a játékos nehezen tudja megkülönböztetni az egyes karaktereket a háttértől, és a szűkös tér miatt előfordul, hogy nem a kívánt karaktert célozzuk meg. Ez különösen kézikonzolos módban zavaró, ahol a kis ikonok miatt sokszor pontatlanul célozhatunk. A környezetek is érdekesek, de túlságosan egyszerűek ahhoz, hogy a látvány valóban lekösse a figyelmet. Azonban a játék alapvetően nem a látványra épít, hanem a taktikai mélységre, ami erősen ellensúlyozza ezeket a vizuális problémákat.

Taktika és fejlődés: Az igazi kihívás

A játék egyedülálló módon kínál különböző nehézségi szinteket, és minden egyes szint új kihívásokat jelent. A kezdő szintet gyorsan le lehet darálni, de ahogy haladsz előre, egyre nehezebb helyzetekbe kerülsz, és az igazi taktikai mélység ekkor tárul eléd. Szerencsére a nehézségi szintek nemcsak az ellenségek erejét növelik, hanem újabb mechanikákat is bevezetnek, így a játék valóban friss élményt nyújt minden egyes próbálkozás után. Mindez viszont nem annyira segít a játéknak, hogy elfelejtsük a szűkös grafikát és a nem mindig tökéletes irányítást.

Kártyák és szinergia: Néha nem jön össze a terv

A játéknak van egy kicsit elhibázott kártyarendszere is. Bár a játék során számos kártyát szerezhetsz, és próbálhatsz szinergiát találni a különböző paklik között, gyakran előfordul, hogy nem sikerül igazán ütős kombinációt kihozni belőlük. Az Aggressive pakli például nem különbözik sokban a Balanced paklitól, és bár a játék próbál szoros kapcsolatot tartani a realitással, a véletlenszerű kártyák kihúzása időnként olyan érzést kelthet, mintha a sorsra bíznád a harcot.