A játék maga egy klasszikus társasjátékra épít, ahol te és barátaid, vagy mesterséges intelligenciával kiegészítve, a japán térképen vásárolgattok, célokat hajtotok végre, és próbáljátok legyűrni a szerencse szeszélyeit.

Billion Road
VÉGSŐ_ÍTÉLET
Átlagos
A játék maga egy klasszikus társasjátékra épít, ahol te és barátaid, vagy mesterséges intelligenciával kiegészítve, a japán térképen vásárolgattok, célokat hajtotok végre, és próbáljátok legyűrni a szerencse szeszélyeit.
Még mindig emlékszem, amikor először láttam a reklámot a Billion Roadról. Első ránézésre egy szép kis keveréknek tűnt: a Monopoly és a Pokémon találkozása, mindezt egy kis japán nosztalgiával megfűszerezve. Gondoltam, biztosan lesz valami varázslatos. Nos, az élmény vegyes lett, és gyorsan kiderült, hogy a játéknak sokkal inkább a szerencse hozta boldogság, mintsem bármiféle komoly stratégia.
Na de mi történik, amikor a szerencse határozza meg a dolgokat? Hát, egy kicsit kiábrándító lesz. Az, hogy mit hoz a következő dobás, olyan, mintha egy gép irányítaná a játékot, miközben mi próbálkozunk magunkat eljátszani a nyerés örömével.
A játékmenet
Billion Road alapjaiban nem rossz, sőt. Egy olyan keverék, ami elméletben működhetne: vásárolj ingatlanokat, gyűjts követő szörnyeket, próbáld meg elérni a célokat, és gyűjts pénzt, miközben a szerencse kegyét keresed. Van benne egy szép kis egyveleg, ami felidézi a régi társasjátékok varázsát, és ha jól csinálod, akkor a játék meglepően szórakoztató tud lenni.
De mi is történik igazából? Szörnyek. Igen, azok a kis lények, akik egy-egy küzdelem során segítenek neked vagy éppen beleköpnek a levesedbe, ha nem figyelsz oda. A Pokémonból ismerős szörnyek itt egy picit más szerepet kapnak: nem a harc az alapjuk, hanem inkább a segítő feladatok. Van olyan, hogy egy egyszarvú segít a célhoz közeli dobásban, vagy egy aranyos kis mackó csökkenti a rossz események hatását. De még mindig ott van a kérdés: miért kell ez? Miért nem egy jó öreg Monopoly, ahol legalább tudjuk, hogy nem a szerencse szórakozik velünk?
A probléma
Ami igazán zavaró a játékmenetben, az a túlzott random faktor. Az egész egy nagy dobálás. Lehet, hogy egy körben minden jól alakul, a következőben pedig egy olyan követő szörny ragad rád, ami mindent elront. Ráadásul a játék mintha azt szeretné sugallni, hogy mindenkinek egyenlő esélyekkel kell rendelkeznie, ezért a szerencsétlenebbeket sokszor segíti a gép, míg a másik oldalon mi ott maradunk a végletek határán, csupán szemlélve, ahogy egy kicsit izzadva próbáljuk meg elérni a következő célpontot.
Taktika? Ugyan már
A Monopolyban legalább érzed, hogy minden egyes döntés számít: vásárolj, vagy hagyd ott? Kockáztass, vagy menj biztosra? Itt azonban a játék gyakran még akkor is felborítja az egyensúlyt, amikor jól csinálod a dolgokat. Túl sok a véletlenszerű elem, túl sok az az érzés, hogy mindent a gép irányít. Képzelj el egy helyzetet, amikor a legjobb eséllyel dobod ki a szükséges számot, és a gép egyszerűen másképp dönt – nem csináltál semmit rosszul, egyszerűen csak nem volt elég szerencséd.
A grafika és hangulat
A játék grafikai világa szép, színes és vidám, de nem tudja elvonni a figyelmet a háttérben zajló tényleges játékmenetről. A japán városok mesébe illően lettek megalkotva, ami szórakoztató és elragadó, de a túlzottan csillogó-villogó extra dolgok, mint a végtelen jutalmak és meglepetések, hamar elnyomják az élményt. Az első pár órában még élvezetesek a kis pörgős minijátékok és a csillogó új tárgyak, de aztán rájössz, hogy mindezek csak a szerencsére építenek, és hirtelen a „miért is csinálom?” érzés kezd eluralkodni rajtad.






























