River City Girls Zero

2019-ben a WayForward előhúzta Misakót és Kyokót, Kunio és Riki barátnőit, és csinált belőlük egy modern, pörgős, kifejezetten szerethető bunyós játékot: River City Girls. Jött is a siker, jön is a folytatás. Addig viszont itt van ez a furcsa időutazás: River City Girls Zero.

Ez nem remake, hanem történelemóra

Fontos tisztázni: a River City Girls Zero nem új játék. Ez a Shin Nekketsu Kōha: Kunio-tachi no Banka, egy 1994-es Super Famicom cím, most először hivatalosan lokalizálva. Ez volt az a rész, ahol a Kunio-széria komorabb vizekre evezett: hőseinket gyilkossággal vádolják, sittre kerülnek, és innen indul a balhé. Itt mutatkozik be Misako és Kyoko is, ráadásul nem a Technos, hanem az Almanic fejlesztésében.

A WayForward körítés viszont elsőrangú. A nyitó anime átvezető gyönyörű, stílusos, éneklős, és már itt érződik, hogy ezt szeretettel nyúlták le a polcról. A meta-humor is ül: Misako és Kyoko egy régi kazettát találnak, és megpróbálnak összekötni egy Super Famicomot, hogy „visszajátsszák az első kalandjukat”. Negyedik fal? Porrá zúzva.

16-bit, ahogy annak lennie kell

A játék maga kristálytiszta Super Famicom emuláció. Több képarány-opció van, de felejtsd el a 16:9-et – a 4:3 az igazi. A sprite-ok nagyok, részletesek, nem azok a karikatúraszerű SD-figurák, és a színpaletta pont az, amiért a SNES-t ma is imádjuk.

A sztori meglepően szövegcentrikus, de a WayForward szerencsére felgyorsította a párbeszédeket, így nem fullad bele az egész. Ennek ellenére ez egy rövid játék: ha ügyes vagy, két óra alatt végigmész rajta, első alkalommal inkább négy körül. Van local co-op is, ami sokat dob az élményen.

Négy karakter, négy életcsík – egy nagy bunyó

Kunio és Riki börtönszökéssel nyitnak, majd hamar újra összefutnak Misakóval és Kyokóval. Egyszerre csak egy karaktert irányítasz, de egy gombnyomással váltogathatsz köztük, mindegyik saját életerővel. Viszont ha bármelyik kidől, mehetsz a continue-re, néha egy teljes szakaszt újrakezdve.

A játékmenet ritmusa klasszikus: dumálás, fenyegetőzés, majd irány az utca szétverni mindenkit. Lineáris haladás, rengeteg NPC, némi abszurd humor. Ez nem irodalom, hanem tinédzser bosszúfantázia, de van benne báj.

Harc: őszinte, de megkopott

És itt jön a kritikus rész. A harc… nos, érződik rajta az idő. Nincs fegyverhasználat, az interaktív tárgyak szinte semmire sem jók, marad az ököl, a rúgás, a dobás, a földön püfölés. A fiúk lassabbak, de brutálisabbak – Kunio és Riki földre teperős pofonáradata továbbra is katarzis. A lányok gyorsabbak, de nem tudnak ragadni vagy ragadtatni.

Vannak speciális támadások, korlátlanul, de ezek hatásban nagyon hasonlók. A probléma inkább a tempóval és a pontossággal van. Ha a Streets of Rage vagy akár a modern River City Girls után jössz ide, az elején falnak mész. A klasszikus „Double Dragon holttér”, amikor melletted áll az ellenfél, te meg a levegőt ütöd, itt is megvan. A dokkok környékén, ahol megszaporodnak az ellenfelek, ez bizony frusztráló tud lenni.

Amikor viszont ráérzel – mikor dash-elnek rád, mikor kell azonnal speciált tolni felkeléskor –, akkor felszabadító az egész. Csak hát dolgozni kell érte.

Ami kimaradt, és ami fáj

Őszintén? Jó lett volna egy modernizált verzió is az eredeti mellé. Ugyanaz a játék, feszesebb irányítással, finomított hitboxokkal. Így a történelmi hitelesség megmaradna, de az újoncok sem pattannának le róla.

De értem, miért nincs. Ez a játék pontosan olyan nehéz és nyers, amilyennek 1994-ben lennie kellett, hogy a gyerekek ne vigyék vissza két nap után a kazettát.

Zárás

A River City Girls Zero nem egy modern beat ’em up, és nem is akar az lenni. Ez az igazi cucc, eredeti 16-bites formájában, minden szépségével és döccenésével együtt. A pályák változatosak, a zene remek, és külön öröm, hogy a történet szinte valós időben halad: nappalból éjszaka, majd újra hajnalba.

Ez egy szerethető, kissé merev, de karakteres darab a Kunio-univerzumból. Nem mindenkinek való, de aki kíváncsi a széria kreatívabb múltjára, annak bőven megéri ezt az utazást.