AEW: Fight Forever

Az egyik a SmackDown! Here Comes the Pain (ami tévedés), a másik a WWF No Mercy (ami nem). Az AKI-féle N64-es klasszikus játékmenetben máig etalon, hiába nőttek azóta a rosterek, módlisták és polygon-számok a Great Khali méretéig. Az érzés, a tempó, a súly – abban No Mercy azóta is verhetetlen.

Az AEW: Fight Forever ezt a trónt célozza meg. Nem is titkolja: a No Mercy rendezője, Iwashita Hideyuki gameplay advisor szerepben tért vissza, a kiadó pedig stílszerűen THQ Nordic. A végeredmény nem dönt rekordot, de elég közel merészkedik ahhoz, hogy komolyan vegyem.

Alapok – ismerős fogások, más hangsúly

Az irányítás elsőre otthonos, de nem egy az egyben No Mercy. Itt már külön gomb van ütésre, rúgásra és fogásra, ami egyértelműen eltolja a hangsúlyt a gyorsabb, ütésorientált harc felé. Kombók jönnek egymás után, olyan tempóban, amit az N64-es klasszikusban nem lehetett megcsinálni.

A bunyó alapvetően élvezetes. Van gyenge és erős verzió minden támadásból, a fogásoknál szintén, így tényleg combos a mozdulatlista. Ami kicsit döcögős, az a futásból indított támadás: túl hosszú nekifutás kell hozzá, és gyakran érzem úgy, hogy már rég megnyomtam volna, amikor a játék még nem engedi.

AKI-DNS mindenhol

Sok apró megoldásnál konkrétan mosolyogtam. A finisher tauntból aktiválódik, az R gombbal késleltetett felállás, a gyűrű alól kihalászott random fegyverek – ezek mind olyan dolgok, amik azt az érzést adják, hogy „ez az a vonal, ahol most tartanánk, ha az AKI nem hagyta volna abba 2000-ben”.

Fegyverek és őrület

Az AEW stílusához hűen itt nem finomkodnak. Szék, kendo stick alap, de van tűzoltókészülék, kuka, amerikaifoci-sisak – és igen, rajzszögek is. Ráadásul több fegyvernek speciális használata van, nem csak sebzést adnak.

És ott van az Exploding Barbed Wire Death Match. A név nem költői túlzás: a szögesdrótos kötelek robbannak, két perc után pedig az egész ring. Ez egyszerre nevetséges és zseniális, tipikus AEW-hülyeség, jó értelemben.

Road to Elite – pankrációs sitcom

Az egyjátékos fő mód a Road to Elite, és ez meglepően szórakoztató. Heti meccsek, négy nagy PPV felé haladva, közben edzés, városnézés, éttermek (konkrét történeti magyarázattal a helyi kajákról), selfie-k más birkózókkal. Igen, ez így leírva abszurd, de működik.

Rövid – nagyjából 16–17 meccs egy végigjátszás –, viszont a négy blokkban többféle történet fut, így kifejezetten újrajátszásra van kitalálva. Elméletben akár minden wrestlerrel végig lehetne tolni… gyakorlatban ehhez már fanatikusnak kell lenni.

Online és technikai gondok

Van online mód, casual és ranked, de Switch-en már előre érzem a problémát. Nincs cross-play, és még matchtípus szerint is szűr, ami gyakorlatilag azt jelenti: sok szerencsét egy rangsorolt Ladder Matchhez hajnali fél kettőkor.

A teljesítmény sajnos fájó pont. 30 fps, ami önmagában még elmenne, viszont random, fél másodperces megakadások vannak. Nem sima frame drop, hanem konkrét „megáll a kép” pillanatok, amik ritmusjáték-szerű bunyónál kifejezetten zavaróak. Handheld módban ráadásul elég homályos az összkép.

Hiányérzetek

Nincs kommentár. Maximum négy wrestler lehet egyszerre a ringben, ami a Casino Battle Royale-t gyakorlatilag N64-es Royal Rumble-lé fokozza le. Érthető technikai okokból, de ettől még csalódás.

Összegzés

Az AEW: Fight Forever nem veri meg a No Mercy-t – és ezt a rajongók hangosan szóvá is fogják tenni. Viszont nem is akarja egy az egyben lemásolni. Gyorsabb, ütéscentrikusabb, arcade-osabb, valahol félúton van a No Mercy és a Def Jam Vendetta között. És ez egy teljesen vállalható irány.

A Switch-verzió technikailag gyenge, de ettől függetlenül jelenleg ez a legjobb pankrációs játék a platformon. Nem tökéletes, de van benne szív, és ami ennél fontosabb: jó játszani vele.