Baseball Riot

A finn 10tons fejlesztése ezen a téren inkább az "újrahasznosított" kategóriába tartozik, mintsem valami forradalmi újítás lenne.

Még egy dobás

A Baseball Riot története, ha egy kicsit túlozni akarok, az "a nagy baseball-játékos, aki elvesztette mindenét, és most megpróbálja visszaszerezni a hírnevét" klasszikus meséjére épít. A főszereplő Gabe Carpaccio, egy bajuszos, régi baseball szupersztár, aki most éppen azzal próbálja megváltani magát, hogy legyőzi korábbi csapatát, az Electrolytes-t. Az egész sztori egy kis szarkasztikus humort cselezget, de leginkább a "véletlenül megnyert címek" érzését kelti, amit a humoros karakterek és az igazi "gonosz energiaitalos cégek" pörgetnek.

A játék: Tekerjük a labdát

A játékmenet nem egy bonyolult dolog: a cél, hogy baseball-labdákkal elintézzük az ellenfeleket a pályán, miközben új szakaszokat oldunk fel a pályák között. A legnagyobb újítás talán a csillagos rendszer, ahol nem egyszerűen pontokat kapunk, hanem ténylegesen el kell találnunk a csillagokat, hogy megszerezzük őket. Ez az egyszerű mechanika ad egy kis plusz adrenalinlöketet, amit a "kitüntetéseket" gyűjtögetve nyerhetünk. Az egész olyan, mintha a „Tennis In The Face” közvetlen utódja lenne, annyi különbséggel, hogy most baseball-labdák repkednek a helyi stadionokban.

A játék fizikája nem változott sokat, bár a játékosok ezt nem bánják, hiszen a labdák elkapása és a célzott ütés pont ugyanúgy kielégítő, mint egy évekkel ezelőtt. A gyerekek, a szurkolók, a bírók mind olyan aranyos kis céltáblák, akiket az ütővel rendesen el kell intézni. Az alapmechanika tehát stabil, de ettől nem fogsz hanyatt esni.

Az akció: Sok a próba, kevés az élmény

A baseballos környezet és az összes kihívás nagyon hasonlít a „Tennis in the Face”-hez, de itt valahogy nem ugyanaz a kaotikus élmény. Amikor egy-egy ellenfél lebontásakor nem egy hatalmas láncreakcióval és szórakoztató káosszal találkozunk, akkor az egész inkább kiszámíthatóvá válik, mintsem szórakoztatóan zűrössé. Az ellenfelek is keményebbek lettek, és bár ezen nincs semmi baj, sokkal inkább egy-két pontos lövésekkel kell végigverekednünk magunkat, nem pedig egy zsúfolt helyszínen elengedni a dolgokat.

A pályák is egyszerűek, de az akadályok – például a jégtömbök – nem segítenek igazán a tempó fenntartásában. Bár a látványvilág, ami az élénk színekkel és az energikus zenei aláfestéssel megspékelt grafikával rendelkezik, megfelelően pörgős, de nem fog elvarázsolni. Az igazi probléma inkább az, hogy egy idő után a szerkezet repetitívvé válik, és az izgalmas szituációk keresése helyett inkább egy-egy jól meghúzott golyóval próbáljuk elérni a győzelmet.

A kihívás: Frusztráció vagy izgalom?

A szórakozás gyorsan frusztrációvá válhat, ha túl sokat pörögsz egy-egy szakaszon. Az egyes pályák és a szoros követelmények miatt a szórakoztató játékélmény könnyen átcsúszhat egy idegesítő küzdelembe, főleg, ha nem találod a tökéletes szöget. A fejlődési ív ugyan megvan, de sokkal inkább egy grindoló élmény érzetét kelti, amit nem mindenki fog élvezni. A játéknak megvan a maga szórakoztató oldala, de minél többet játszol, annál inkább fogod érezni, hogy mindez már nem újdonság.

Összegzés: Miért ismételjük meg?

A Baseball Riot egy egészen szórakoztató, kihívásokkal teli játék, de azért érezni benne egy erős deja vu-t. A játék mechanikája, a karakterek és az esztétikai dizájn gyakorlatilag ugyanolyan, mint a Tennis In The Face, így a különbség minimális. Mindez jó móka, de a hiányzó frissesség miatt könnyen elveszítheti varázsát. Azok számára, akik szeretik a kissé őrült, egyszerű, pörgős logikai játékokat, még mindig ajánlható, de egy idő után könnyen válhat unalmassá.