Animus

Az Animus: Stand Alone ilyen. Nem körülír, nem sejtet, nem finomkodik: ez bizony egy Souls-szerű élmény, mobilos gyökerekkel, most Switch-re átemelve. És miközben nem titkolja, mennyire táplálkozik a Dark Souls DNS-éből, meglepően jól áll neki ez a kicsit lecsupaszított, lineárisabb megközelítés.

Nem forradalom, nem új irány – inkább egy sűrített kivonat.

Az utolsó lovag, pont

A történet nagyjából annyi, hogy te vagy az utolsó lovag, és le kell győznöd egy nagy gonoszt. Kész. Ennél többet nem nagyon akar mondani a játék, és amit igen, azt néha szövegdobozokkal teszi, ami kicsit lelombozó. Vannak átvezetők is, de az egész inkább keret, mint valódi narratíva.

Őszintén? Nem is ezért jöttem.

Harc mindenek felett

Az Animus ott erős, ahol lennie kell: a harcrendszerben. Gyorsabb tempójú, mint egy klasszikus Souls, de minden ismerős elem megvan: blokkolás, kombók, speciális támadások, stamina-menedzsment, és egy rakás fegyver, amit adni-venni lehet. A hangsúly egyértelműen a boss harcokon van, és ezek tudnak kifejezetten kegyetlenek lenni, ha nem vagy megfelelően felkészülve.

Itt tényleg számít a szint, a felszerelés, és az, hogy megtanulod-e az ellenfél mozgását. Egy rossz ütem, egy elrontott védekezés, és már töltheted is újra a próbát. Souls-szabályok.

Ami viszont kifejezetten frissítő: a játék pályákra van bontva. Nincs nyílt világ, nincs kóválygás. Mész előre, levágsz mindent, majd jön a boss. Ha túlélted, kapsz egy kis lélegzetvételt: loot, fejlesztés, készülődés. Ez a ritmus surprisingly jól működik, főleg kézikonzolon.

Sötét világ, korrekt köntösben

Vizuálisan az Animus meglepően rendben van. A világ ugyan szürke, sötét és nyomasztó – de hát mit várunk egy Souls-klóntól? Az ellenfelek dizájnja kifejezetten erős, a szörnyek kellően visszataszítóak, a bossok pedig látványosak.

A zene epikus, súlyt ad a harcoknak és az átvezetőknek, itt nincs spórolás érzet. Ami viszont időnként idegesítő: a kamera. Főleg boss harcoknál hajlamos falak mögé szorítani, eltakarni a látómezőt, ami egy precíz időzítésre építő játéknál bűn.

A nagy kérdés: miért ne a Dark Souls?

És itt jön el az a pont, amit nem lehet megkerülni. Mivel a Dark Souls elérhető Switch-en, jogos a kérdés: miért ezzel játsszak?

A válasz egyszerű: mert az Animus kisebb léptékű, gyorsabban fogyasztható, és jobban illik rövidebb játékidőkhöz. Ez nem egy több tucat órás elmerülés, hanem egy koncentrált, mobilos ízű Souls-élmény, amit felkapsz, leteszel, majd visszatérsz.

Ha viszont valami igazán saját hangra vágysz, itt nem fogod megtalálni.

Zárás

Az Animus: Stand Alone egy korrekt, jól összerakott Souls-szerű akció-RPG, ami pontosan tudja, mit másol, és azt többnyire jól is csinálja. Nem ad hozzá sokat a műfajhoz, de amit kínál, azt stabilan, élvezhetően tálalja.

Aki szereti a Dark Souls vagy a Bloodborne világát, és kíváncsi egy lineárisabb, mobilosabb értelmezésre, annak simán megér egy próbát. A többiek viszont joggal kérdezhetik: miért ne az eredetit?