Mario Tennis Fever

A SNES-es Super Tennis volt az első, ahol megértettem, miért működik ez az egész. Nem a látvány, nem a pompa, hanem az a finom kis sakkjátszma a pályán: hova ütöd a labdát, hogyan húzod ki az ellenfelet a helyéről, mikor kockáztatsz. Onnantól kezdve a tenisz már nem unalmas volt, hanem feszült és taktikus. Igen, még a Street Fighter II mellett is megállta a helyét.

Két út: Mario vagy „igazi” tenisz

Aztán jött a korszak, amikor választani kellett.

Mario Tennis az N64-en – káosz, power-upok, gombamód burjánzó őrültség.
Virtua Tennis Dreamcasten – letisztult, „valódi” sportélmény.

Én akkor eldöntöttem: nekem a tiszta tenisz kell.

És bár az évek során mindig adtam esélyt a Mario-féle vonalnak, valahogy sosem tudott igazán maradni. Mindig volt benne valami túl sok:

• túl sok trükk,
• túl sok megszakítás,
• túl sok „nézd, milyen vicces!”

És közben elveszett a flow. Az a ritmus, amitől a tenisz működik.

Most viszont valami kattant

A Mario Tennis Fever-t is úgy indítottam el, hogy „na, ezt megnézzük, aztán vissza a rendes teniszhez”.

Aztán nem mentem vissza.

És ez nagy szó.

A kulcs: Fever ütők

Az egész játék lelke az úgynevezett Fever racket rendszer.

Elsőre sima power-up hülyéskedésnek tűnik, de van benne egy fontos különbség: egyszerű.

• minden ütő ad egy képességet,
• világos, mit csinál,
• nincs túlbonyolítva.

És ami még fontosabb: nem borítja fel a játék ritmusát.

Nem kell fél percig nézni egy lassított mutatványt, nem kell zsonglőrködni a kontrollerrel. Játszol, ütöd a labdát, épül a mérő, és amikor kész, jöhet a trükk.

Ha hagyod.

Mert itt jön a csavar: ha az ellenfél vissza tudja ütni, mielőtt lepattanna, akkor bukod a hatást. Vagy akár vissza is kapod a saját medicinádat.

És itt kezd igazán működni.

Végre együtt él a hülyeség és a taktika

A legnagyobb meglepetés az volt, hogy ez a rendszer nem elnyomja a teniszt, hanem ráül.

Miközben:

• kerülgeted a sarat,
• figyeled a tornádót,
• vagy próbálod kikerülni a piranha plantet,

közben ugyanúgy játszod a klasszikus teniszt:

• slice,
• lob,
• hálójáték,
• helyezkedés.

És nem szakad meg a flow.

Ez az a pont, ahol nálam eddig minden Mario Tennis elbukott. Itt viszont végre összeállt.

Mozgás: vissza a földre

Külön öröm, hogy a karakterek nem kezdenek el akrobatikus cirkuszt rendezni minden második labdánál.

A mozgás:

• feszes,
• érthető,
• kontrollált.

És ez elképesztően sokat számít. Mert így nem a rendszerrel küzdesz, hanem az ellenféllel.

Online szagú az egész

Egy idő után azt vettem észre, hogy már nem a single mód érdekel, hanem az, hogy „na, ezt mások ellen milyen lesz játszani”.

És ez jó jel.

Van benne valami Mario Kart-szerű:

• könnyű megérteni,
• nehéz jól csinálni,
• és mindig történik valami váratlan.

Ha ezt az online közösség felkapja, akkor ebből hosszú életű játék lesz.

Egy gond: egyedül kevés

Na de nem minden tökéletes.

Az egyjátékos tartalom… hát, elég sovány.

Az adventure mód:

• 3-4 óra,
• inkább tutorial, mint igazi kampány,
• pár boss fight, de semmi extra.

A többi mód is rendben van, amíg tart, de hamar elfogy.

Ha egyedül akarsz hosszú távon játszani, itt nincs túl sok kapaszkodó.

Viszont játszani baromi jó

És végül ez számít.

Mert hiába rövidebb a tartalom, ha maga a játék:

• jól néz ki,
• stabilan fut,
• és egyszerűen jó érzés ütni azt a labdát.

14 pálya, 38 karakter, 30 ütő – van mit kipróbálni, még ha nem is egy végtelen élmény egyedül.

Zárás

A Mario Tennis Fever nálam egy régóta várt egyensúlyt talált meg.

Végre nem kell választani a „komoly” tenisz és a Mario-féle őrület között. Itt a kettő együtt működik – és nem zavarják egymást.

És őszintén? Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy Mario Tennis játékban hagyom bekapcsolva a speciális képességeket.

De itt maradtak.