Van egy régi irodalmi anekdota Ernest Hemingwayről, miszerint fogadást kötött: hat szóban nem lehet történetet írni. Ő meg fogta a szalvétát, és felírta: *„Eladó: babacipő. Soha nem hordták.”* Ennél tömörebben nehéz lenne lényegre törni. És pontosan ez jutott eszembe a **Minit** közben is: amikor mindent lehántasz, ami felesleges, néha sokkal erősebb élmény marad.
Van valami a roguelike és a Metroidvania műfajokban, ami egyszerűen nem hagy nyugodni. Ha csak egy pillanatra is azt hitted, hogy a Dead Cells csupán egy újabb, trendeket követő próbálkozás, akkor nagyon tévedtél. Ez a játék nemcsak megüti a mércét, hanem fel is emeli azt. Egy olyan élményt kínál, amit nehéz letenni – és ha végigjátszottad, biztos, hogy sokáig nem felejted el.
Mi történt, amikor a konyhai pánik és a csapatmunka találkoztak egy játékban? Nos, a *Overcooked 2* a válasz, és bár a legtöbben a főzésre koncentrálunk, hamar rájövünk, hogy inkább a türelmünk és a szervezőképességünk kerül próbára. Ha a konyhai káosz és a nevetés a cél, akkor nem is találhatnál jobb választást.
Penny nem tartja magát gothnak. Az már más kérdés, hogy démonnak öltözik, egy temetkezési vállalatnál dolgozik, és a fél város ettől instant keresztet vet, ha meglátja. Amikor a túltolt performanszai miatt kirúgják, teljesen érthető módon kimegy a temetőbe, beül egy kriptába a pasijával… aztán a kripta beszakad, Penny pedig meghal. Ironikus? Egy kicsit.
Előfordult már veled, hogy egy játékba belekezdve valami olyan borzasztó logikátlan feladvánnyal találkoztál, hogy inkább a megoldáshoz nyúltál, mintsem a saját okos fejedhez? Na, hát a *The Inner World* pont ilyen élményt ad. A játékmenet alapvetően klasszikus point-and-click kalandjáték, de sokszor inkább olyan érzésed lesz, mintha valami képtelen házi feladatba csöppentél volna, amit csak türelemmel és nem kis mennyiségű külső segítséggel oldhatsz meg.