Flipping Death

Szerencséjére (ha ezt lehet annak nevezni) a túlvilágon kiderül, hogy a Halál épp szabadságra ment, és Pennyre hagyta a műszakot. Fekete köpeny, mágikus kasza, ideiglenes kinevezés – innentől neki kell rendbe tenni a holtak elvarratlan ügyeit. Igen, ez gyakorlatilag a Mort Terry Pratchettől, csak videojáték formában, és őszintén: ennél jobb alaphelyzetet nehéz elképzelni.

Testcsere, fejtúrás, világfordítás

A Flipping Death központi mechanikája az, hogy Penny képes megszállni az élőket. Mert miért ne. Egy gombnyomással „átfordítom” a világot, visszajutok az élők birodalmába, majd kiválasztom, kinek a testébe költözöm be. Az L gombbal olvasom a gondolataikat (ami önmagában is aranybánya), a jobb analóggal pedig konkrétan irányítom őket.

És itt indul el az igazi őrület. Egy őrült fogorvost használok fel arra, hogy kinyisson egy hatalmas festékesdobozt. Egy wannabe szupergonoszt, Pokemant irányítok, hogy bökdössön dolgokat. Egy bálnát, akinek csontvázak ragadtak a légzőnyílásába. Ez az egész olyan, mintha a Double Fine humorát beleöntötték volna egy fekete humorral átitatott kalandjátékba, és közben végig vigyorogsz, mert igen, ennek így van értelme ebben a világban.

Ismerős stílus, jobb tempó

Ha játszottál a Stick it to the Man!-nel, azonnal otthon érzed magad. A vizuális stílus ugyanaz a torz, kissé rémálomszerű karikatúra, a platforming ugyanúgy lebegős, enyhén esetlen. A különbség az, hogy itt minden sokkal jobban össze van rakva.

Van térkép. Van jelrendszer, ami mindig mutatja, merre érdemes menni. Ez néha kicsit túlságosan is fogja a kezem, de inkább ezt választom, mint az értelmetlen bolyongást. A teleportálás is okos: az adott fejezetben megszállt karakterekhez bármikor visszaugrálhatok – igaz, fejezetenként resetelődik, de ez inkább ritmust ad, mint frusztrációt.

Egy nagy, abszurd láncreakció

A feladatok ritkán állnak meg önmagukban. Inkább olyan az egész, mint egy óriási, összefüggő logikai dominósor. Segítenem kell A-nak, de ahhoz B-t kell megoldani, akihez C-t kell rávennem valamire, amihez D képessége kell. Például: egy trombitáló jazz-zenésszel kell visszafújni egy bálnát a tóba, de előtte el kell terelni egy kutyát, amihez egy macska kell, amihez egy hídon dolgozó figura…

Leírva ez teljes őrületnek hangzik, de játék közben meglepően természetesen működik. A dialógusok végig szórakoztatóak, a karakterek szándékosan irritálóak vagy szerethetően idióták, és emiatt még a legegyszerűbb fetch quest sem válik unalmassá.

Több tartalom, több ok a visszatérésre

A Flipping Death érezhetően tanult a Stick it to the Man! legnagyobb hibájából: abból, hogy túl rövid volt. Itt vannak extra kihívások, rejtett feladatok, Ghost Cardok, amik tovább bontják Flatwood Peaks lakóinak történetét. Ezek nem kötelezők, de pont elég jutalmat adnak ahhoz, hogy ne rohanjak végig a stáblistáig.

A megszálláshoz szükséges „szellemvaluta” bőséges, de a ritkább típusokért már tényleg fel kell túrni a pályákat. Ez szépen ösztönzi a felfedezést, még ha a világok közti folyamatos „flipelés” néha kissé dezorientáló is.

Zárás

A Flipping Death rengeteget örököl a Stick it to the Man!-től, de szinte mindenben jobb annál. Okosabb a struktúra, több a tartalom, gördülékenyebb az élmény. Még mindig nem teljesen világos, miért Penny dolga rendet rakni az élők és holtak között, de őszintén? Nem is akarom túlmagyarázva.

Ez egy sötét humorú, kreatív, szerethető kaland, ami pontosan tudja, mennyire abszurd – és büszkén vállalja is ezt. Ha szereted a furcsa, kissé morbid, mégis emberi játékokat, akkor a Flipping Deathnek ott a helye a Switch-eden.