**Ez a játék egy egyszerű igazságra épít: a nehézségek és a művészet összefonódnak, de közben megkérdezi, hogy mennyit vagy hajlandó szenvedni egy igazán szép élményért.**
Valamikor régen, a klasszikus platformerek idejében, minden pálya egy új kihívás volt. Ma már, amikor szinte minden sarkon új 2D-s platformer bújik elő, a fejlesztőknek különleges csavart kell hozniuk, hogy ne vesszenek el az eShop végtelen tengerében. Nos, a *Semblance* pontosan ezt próbálja meg, és bár nem minden tökéletes, kétségtelenül egy friss és szórakoztató élményt nyújt.
Ha azt mondom, hogy a *Mega Man X* sorozat egyik legjobb játékélménye volt a ’90-es évek egyik meghatározó platformere, akkor valószínűleg sokan bólintanak. Az első néhány epizód tényleg a műfaj csúcsát jelentette, de ahogy a sorozat haladt előre, valami elveszett a varázsból. A *Mega Man X Legacy Collection 2* pontosan ezt az evolúciót próbálja bemutatni: a sorozat második felét, ami már nem igazán tudta megugrani a kezdetek magasságát. Az első résztől kezdve voltak olyan pillanatok, amikor már érezni lehetett, hogy a varázslat kezd elhalványulni – és bizony ez a gyűjtemény is elárulja, hogy miért.
Hat klasszikus epizód után a **Mega Man**-formula már annyira precízen volt beállítva, mint egy jól karbantartott NES-kontroller: működött, csak épp kezdett kényelmessé válni. Érezhető volt, hogy valami plusz kell. Nem rendszerszintű újrakezdés, nem identitásválság, hanem egy határozott lépés előre. Így született meg a **Mega Man X**, és vele együtt egy új korszak, amely most a **Mega Man X Legacy Collection** formájában újra végigjátszható. Konzolos szemmel nézve ez a csomag nemcsak emlékeztet arra, miért szerettük meg X-et, hanem arra is, hol kezdett el fáradni a gépezet.
Ha most őszintén kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy miért játsszunk egy mobilról portolt játékkal, akkor a válasz nem lenne túl izgalmas: *mert van benne valami egyszerű, ami miatt megéri*. A *Heroki* ugyanis nem akar több lenni, mint amit ad: egy laza, színes, nyugodt repülős kaland, amiben a cél csupán annyi, hogy az ember egy órát eltöltsön azzal, hogy mindent összeszed és közben felhúzza a szemöldökét, hogy "hát, ez igazán elfért a konzolon".