A Zelda-sorozat nálam mindig az a biztos pont volt, amikor a Nintendo nem csak „jó játékot” akart csinálni, hanem **kalandot**: olyat, aminek van íze, ritmusa, emléke. A Mario a precíz öröm, a Zelda a nagy utazás. Csakhogy az *Ocarina of Time* óta – bármennyire fáj kimondani – a forma sokszor csak csiszolódott, de ritkán **mozdult el** igazán. A *Skyward Sword* már kapirgált valamit, de a nagy áttörést nekem a **Breath of the Wild** hozta meg: nem úgy „új”, hogy lecseréltek pár elemet, hanem úgy, hogy **szétkapták a receptet**, majd összerakták újra, jobb arányokkal.