Tudjátok, mikor egy játék olyan jól indul, hogy szinte mindent megígér? Na, *Projection: First Light* pontosan ilyen. Eleinte azt gondoltam, hogy találtam egy újabb kis indie gyöngyszemet, ami szórakoztatni fog. A történet mesteri árnyékszínház-módra van tálalva, és az egész világ egy varázslatos képeskönyvnek tűnik. De aztán... hát, aztán jött a kontroll.
**Van az a ritka pillanat, amikor egy játék már az első fél órában eléri, hogy hátradőljek, és azt mondjam: oké, ezt jó kezek csinálták.**
Az Undead Darlings hosszú, kanyargós úton jutott el a Switchig, és érződik is rajta a makacs elszántság: ez a játék nem akar mindenáron trendi lenni, inkább összegyúrja a dungeon crawlert, a túlélős stresszt és a randis-vizuálnovellás csipkelődést egy meglepően működő, néha kifejezetten szíven ütő egyveleggé.
Ha valaki a *Mega Man Zero*-hoz hasonlít egy játékot, az már elég erős ajánlásnak számít, és ha valami, akkor a *MindSeize* tényleg nem lóg ki ebből a sorból. Az akció, a tempó és a karakterek mozgása mind olyan stílust képvisel, amit az említett klasszikusoknál láttunk, és **mindez gyakorlatilag zsebrevágható**. Na de miért nem lehetett a játék teljes élményét ennyire simára és zseniálisra hangolni? Ott a potenciál, és mégis valami apró dolog hiányzik ahhoz, hogy igazi klasszikusként emlegessük.
Riadót lefújni, a trollokat megtaláltuk. Valahogy bejutottak a **WayForward** falai közé – abba a stúdióba, amelytől normál esetben kifinomult, szerethető digitális szórakozást várunk –, és rávették őket, hogy elkészítsék **ezt**. A legszíntelenebb platformert, amivel az utóbbi években dolgom volt. Mindezt ráadásul egy olyan tévésorozat bőrébe csomagolva, amely – minden beszámoló szerint – őszintén jó. Én személy szerint már túl öreg vagyok hozzá, inkább norvég, depressziós nyomozókról szóló sorozatokat nézek, de még így is fájdalmas látni, ahogy egy szeretett licencet ilyen cinikusan felhasználnak.