SEGA AGES Herzog Zwei

Bevezetés

A Sega Ages-féle Herzog Zwei Switch-en olyan, mintha egy időgépben visszamentem volna 30+ évet, és ott várt volna egy játék, ami simán kineveli belőled a „kényelmes” szót.

„Thunder Force-osnak néz ki” – és pont ezért csap be

A sztori (mármint a metaszintű, játékos-szintű sztori) rögtön ismerős: Techno Soft, felülnézet, Mega Drive-korszak, az ember automatikusan azt várja, hogy ez is valami lövöldözés lesz a Thunder Force-rokonságból. Aztán pár perc után leesik, hogy itt nem a pályát kell kitakarítani, hanem frontot kell nyitni, outpostot foglalni, pénzt termelni, és közben rájönni, mi a fenét csinálsz rosszul.

És ez a félreértés teljesen érthető, mert a Herzog Zwei a maga korában tényleg nehezen volt kategorizálható. Ma már könnyű ráhúzni, hogy „RTS-előd”, sőt, legendák szerint még későbbi nagyok is merítettek belőle, de a lényeg inkább az: nem olyan, mint a többi. Nem is nagyon lett azóta sem.

Te vagy a parancsnok… és te vagy a fegyver is

A játék legjobb húzása, hogy nem egy mindenható térkép-szellem vagy, aki a bázis biztonságából osztogat parancsokat. Te konkrétan ott vagy a sűrűjében: egy vadászgépet irányítasz, ami egy gombnyomásra robottá alakul. Mindkét formában tudsz lőni, és mindkettőben el tudsz hullani, ha rosszul osztod be az erőforrásokat.

Van energia, van üzemanyag, van lőszer. Ha elfogy valamelyik, nem filozofálsz sokat, felrobbansz, aztán respawn az HQ-nál. Az energiat és a benzint visszatöltöd, ha lebegsz a saját bázisod vagy egy baráti outpost felett, de a rendszer úgy van kitalálva, hogy mindig valami hiányozzon: ha nem figyelsz, egyszer csak azon kapod magad, hogy üres táras géppel próbálsz hősködni.

És miközben te lövöldözöl és cipekedsz, az ellenfél parancsnoka pontosan ugyanezt csinálja. Ő is egy átalakulós gépben rohangál, ő is vadászik a csapataidra, és ha nem törődsz vele, simán szétkapja a tervrajzaidat élőben.

A trükk: a bázist nem te vered le, hanem a sereged

Itt jön a Herzog Zwei egyik legszebb, legkegyetlenebb leckéje: hiába vagy te az akcióhős a cockpitben, az ellenfél HQ-ját nem tudod te szétlőni a robotágyúddal. A bázist a csapataidnak kell ledarálniuk. Vagyis te vagy a katalizátor, a gyors reagálás, a mentőangyal és a pofonautomata – de a háborút a gyalogságod, tankod, motorod, hajód nyeri meg.

Egységeket pénzből gyártasz, a pénz pedig annál gyorsabban jön, minél több outpostot tartasz. Minden pályán kilenc outpost van, így ritkán áll be az a langyos döntetlen, hogy „jó, akkor mindenki ül a saját felén”. Folyamatosan megy a huzavona, csereberéled a bázisokat, ellopod a másikét, visszaveszik, megint elveszik. Ez adja a játék pulzusát.

Outpostot foglalni csak gyalogos tud, és nem is egy, hanem négy kell hozzá. Ez a rész elsőre apróság, aztán rájössz, hogy ez a stratégia szíve: gyalogost védeni kell, mert nélküle nincs terület, terület nélkül nincs pénz, pénz nélkül nincs hadsereg, hadsereg nélkül meg csak te maradsz a gépben, és az egy idő után kevés.

Parancsok, amiken meccsek múlnak

Amikor legyártasz egy egységet, azonnal parancsot is adsz neki: járőrözzön, védjen, támadjon, vagy menjen az ellenséges HQ felé. És itt nem arról van szó, hogy „jó, majd eltalálja a játék”. Ha rossz parancsot adsz, simán szétesik az egész terv.

Tanknak patrolt adni, amikor védekeznie kéne, olyan, mintha a biztonsági őrt elküldenéd körbe sétálni, miközben a bejáratnál állnak a balhésok. A parancsrendszer egyszerűnek tűnik, de elképesztően sok múlik rajta, és ettől lesz a játék meglepően mély.

Ráadásul az egységeknek is van energia/üzemanyag/lőszer triásza, és ha bajban vannak, felkaphatod őket a jet módban és hazaviheted feltölteni. Van supply truck is, ami képes újratölteni másokat üzemanyaggal és lőszerrel (energiával nem), de cserébe védtelen, úgyhogy kísérni kell. Logisztika, baby – csak itt nem Excelben, hanem rakétazáporban.

A „cipelős” játékmenet: pánik, döntés, megint pánik

A Herzog Zwei valójában egy folyamatos triázs-szimulátor. Épp támadnál, de az egyik outpostodnál baj van. Odamész, közben kifogy az üzemanyag, vissza kell ugranod tölteni. Közben a másik oldalon a gyalogosaid beragadtak egy szakadék mellé, fel kell szedned őket. Aztán megjelenik az ellenséges parancsnok, és elkezd kiszedni a légvédelmed alól, mint egy rutinos játékos a chipsestálból a kedvencet.

És ettől lesz zseniális az egész: akkor is van mit csinálni, amikor „nyersz”. Nincs az a kényelmes hátradőlés, hogy kész, megvan a fölény. A pályák staging postokból állnak, és a benzined miatt nem is tudsz egyszerűen mindent a főbázisról a másik HQ-ra reptetni. Meg kell tartanod a láncot, különben szétesik az offenzíva.

Egységek, amiknek értelme van

A balansz meglepően szép. Légvédelmi egység szétkapja a gépedet, de földi egységek ellen gyenge. A lövegtorony brutális, de statikus. A motor gyors, felderítésre és csaliként kiváló, de páncél ellen kevés. És mindennek ára és gyártási ideje is van, így a „gyengébb” egységek gyorsabban jönnek és olcsóbbak – vagyis nem csak kényszerből gyártod őket, hanem mert ritmusuk van.

Nekem itt jött az a déjà vu érzés, amit nem konkrét játékhoz kötnék, inkább egy korszakhoz: amikor még nem volt minden kézenfekvő, és a jó stratégia nem egy meta build, hanem egy csomó apró, helyzetfüggő döntés láncolata.

Pályák: kevés, de elég változatos

Nyolc pálya papíron nem sok, de mind másképp csavarja a taktikát. Van lávabolygó, ahol a terep konkrétan megmar, van kanyonos labirintus, és van vízdomináns pálya, ahol a hajók szerepe hirtelen felértékelődik. Nem érzem azt, hogy „ugyanazt játszom más színnel”, inkább azt, hogy ugyanazokat a szabályokat kell más hangsúlyokkal kihasználnom.

Egyjátékosban több nehézség is van, és ami nekem Switch-en külön jólesett: itt már nem valami régi, barkácsolt jelszórendszerrel mókolsz, hanem bármikor tudsz menteni. Ez a fajta modern tiszteletadás pont az, amiért a Sega Ages kiadásoknak van létjogosultsága.

Multiplayer: itt válik arannyá

A Herzog Zwei már egyedül is letaglózó, de két emberrel… na, ott történik meg az, amiről a régi kanapés rivalizálások szólnak. Ha mindkét fél érti a rendszert, akkor egy meccs simán elhúzódik, és olyan adok-kapok alakul ki, hogy a végén már nem is a győzelem számít, hanem hogy melyikőtök veszíti el előbb a hidegvérét.

Switch-en ráadásul van online multiplayer is, ami óriási plusz, mert nem kell könyörögni a haveroknak, hogy „gyere már, ezt muszáj kipróbálnod”. Viszont az online kicsit döcögősebb tud lenni, és nincs igazi matchmaking tudásszint alapján, ami azt jelenti, hogy a kezdő simán összefuthat egy olyan veteránnal, aki öt perc alatt szétszedi, mint a karácsonyi bejglit.

A split-screen viszont mindenhol adottság, és ez kétélű: egyrészt csökkenti a látóteret, másrészt a másik látja, mit csinálsz, ami a sunyi meglepetéseknek nem kedvez. Jó lett volna online teljes képernyős nézet, de hát ez már az a fajta „kár, de együtt élek vele” kategória.

Herzog Academy: végre egy tutorial, ami nem néz hülyének

A legnagyobb ajándék az új kiadásban a Herzog Academy. Tizenkét fejezetben, érthetően, poénosan, és tényleg hasznosan bontja le a játék rendszereit. A kommentár tele van Sega-utalásokkal, és ami fontosabb: interaktív feladatokat ad, hogy ne csak bólogass, hanem csináld is.

Ez azért lényeges, mert a Herzog Zwei alapból elég „fogd meg és szenvedj” jellegű lenne. Itt viszont kapsz kapaszkodót, és ettől a játék nem lesz könnyű, csak tanulható.

Hang és körítés: a ’90-es évek rockos MIDI-mennyországa

A zene… na, az a fajta, amitől az ember reflexből jobban markolja a kontrollert. Techno Softnál mindig értettek ehhez, és itt is megvan az a rockos, lüktető, MIDI-s karakter, ami simán elférne egy régi Sega válogatáson. Nem csak nosztalgia: tényleg jól működik a tempóval, és sokat dob azon, hogy a stratégia ne csak agymunka legyen, hanem adrenalinos rohangálás.

Zárás

A Herzog Zwei az a ritka retro játék, ami nem „érdekes emlék”, hanem ma is működő, addiktív rendszer. Lehet rá fogni, hogy az AI egyszerű, az online néha rángat, a split-screen szűk, de ezek inkább peremszélek. A lényeg az, hogy ez a játék úgy tesz RTS-t a kezedbe, hogy közben belerángat a frontvonalra, és ettől olyan egyedi, hogy még most is nehéz párt találni neki.

Ha valaha is érdekelt, honnan nőtt ki a stratégia egy része, vagy csak szeretnél egy olyan játékot, ami egyszerre kér és ad figyelmet, akkor ezt tényleg érdemes megpörgetni. És ha van hozzá egy méltó ellenfél… na, akkor kész, el is felejtheted az estédet.