A *Rebel Galaxy Outlaw* igazán eltalálja azt a nosztalgikus űr-harcos élményt, amit sokan csak a régi *Freelancer* vagy *Privateer* címekben találtak meg. Ez a játék minden, amit egy klasszikus space-sim rajongó keres: gyors dogfighting, izgalmas küldetések, és egy olyan galaxis, ahol mindenki kémkedik, lop és megöl, ha úgy adódik. Az egész történet pedig egy jól megírt bosszúval indít – és bár a sztori nem igazán nyújt mélyebb fordulatokat, a játékmenet és a mellékküldetések igazán lekötnek.
A *Super Mario 3D All-Stars* pont ilyen: nem akarja elmagyarázni, miért fontos, csak odadobja eléd, és hagyja, hogy a kontroller beszéljen helyette.
A **Super Punch Patrol** láttán azonnal megcsapott az ismerős érzés. Bertil Hörberg kézírásos, skiccszerű stílusa már a **Gunman Clive** idején belém égett, a **Mechstermination Force** pedig végleg bebizonyította, hogy ez az ember pontosan érti, mitől jó az akció. Most viszont egy teljesen más terepre lépett: klasszikus oldalnézetes bunyó, erős **Final Fight**-áthallással. Nem is akárhogyan – Chief Anders konkrétan Haggar, csak bajusz helyett svéd akcentussal, és a piledriver is stimmel, a finoman félreérthetetlen homoerotikus felhangokkal együtt.
Mi történik, amikor a **WWE** próbálkozik egy könnyed, arkádos élménnyel, de valahogy nem sikerül? Nos, kiderül, hogy **a WWE 2K Battlegrounds** egy komoly csalódás, amit nehéz nem „miért?”-el kísérni. A játék koncepciója még rendben van: gyors, pörgős bunyó, ami inkább a szórakoztatásra épít, mintsem a szimulációra. De az egész élmény – különösen a **játékosok elérhetősége** és a **borzasztó mesterséges intelligencia** – hamar elér egy olyan pontot, ahol az ember szinte már csak a hányinger kerülgeti.
Amikor először hallottam, hogy **Ori and the Will of the Wisps** Switch-re érkezik, gondoltam, hogy "na, most aztán meglátjuk", mert bár a **Blind Forest** gyönyörű és élvezetes volt, egy folytatás mindig kétélű fegyver. De őszintén szólva, nemcsak hogy hozta a formáját, hanem **felül is múlta az előző részt**. Egy olyan platformer, ami érzelmileg megfog, miközben egy második pillantást is érdemel, hogy valóban kitűnik-e a többi hasonló játék közül. Az elsődleges kérdés: vajon képes-e ezt a varázst a Switch-en is megőrizni? És hogy jön össze egy indie játékban ekkora sztori és látvány?