Lost Ember

A farkas, aki nem tudja, hogy ki ő

A sztori egyszerű: egy farkas bőrébe bújva ébredsz, és fogalmad sincs, miért vagy itt, mi történt, és miért kell a lelkek városába menned. Az egyetlen dolog, ami segít, az egy fura, világító gömb, ami veled tart, miközben próbálod felfedezni múltad titkait. Egyszerű történetnek tűnik, és nem mondom, hogy ne lenne potenciál benne, de… ez egy olyan sztori, amit az ember már az első órában elfelejt, miután a harmadik vagy negyedik emlékbe ütközik. Képzeld el, hogy egy főszereplőt mutogatnak, aki lop, gyilkol, meg mindenféle törvénytelen dolgokat csinál. Az elején érdekes, de amikor ezt a háromnegyedik alkalommal látod, már teljesen hidegen hagy. Hiányzik a mélység és az érzelem, amit egy ilyen történetnek át kellene adnia. Aztán jön a déjà vu érzés, mintha valami régi klasszikust akarnának megidézni, de az már nem tudja elérni azt a varázst.

A világ szépsége… ami igazából nem is annyira nyitott

A grafika valóban szép: egy színes, cell-shaded stílus, ami kicsit a Zelda: Breath of the Wild-ra emlékeztet, de sajnos nem annyira szabad. A játék eleinte úgy tűnik, hogy egy hatalmas, felfedezésre váró világot kínál, de hamar rájössz, hogy valójában egy végtelenül lineáris élményről van szó, ami szinte folyamatosan vezet téged egy kijelölt úton. Néhány pillanatra azért lenyűgözhet a látvány – például, amikor a farkas a völgyben szalad, és egy csapat madarat ijeszt el, ami szétrebben, mintha minden madár más irányba repülne. De ezek az apró pillanatok, amelyek egy kis élettel töltenek meg mindent, hamar elhalványulnak, és ismét rájössz, hogy egy jól irányzott vasúti pályán haladsz.

Az állatok, akik segítenek… de nem eléggé

A legnagyobb húzóerő egyértelműen az, hogy különböző állatok bőrébe bújhatsz, és használhatod azok képességeit, hogy átjuss egy-egy akadályon. Egyszerű ötlet, ami egyébként tök jó lenne, ha tényleg dinamikus lenne. De a valóság az, hogy jellemzően csak akkor használod az állatok képességeit, ha elakadsz egy-egy területen, például ha át kell úsznod egy folyón, akkor egy halat kell megszállnod, vagy ha egy szakadékon kell átrepülnöd, akkor egy madarat kell irányítanod. Nem igazán történik meg, hogy folyamatosan cserélgeted az állatokat, hogy használhasd őket – inkább csak eszközként funkcionálnak, nem pedig szerves részei a játéknak.

A fejlődés és a navigáció zűrzavara

A játék folytatásában az a legfrusztrálóbb, hogy bár nincs életcsíkkal bajlódás, és azonnal újraéledsz, ha valami történik, akkor is könnyen eltévedhetsz, miután meghalsz. Miért? Mert nincsenek igazán változatos környezetek, és se térkép, se iránytű, szóval könnyen visszafelé indulsz el. És amikor egy órán keresztül csak a falat bámulod, mert nem tudod, merre kell menni, hát, az elég idegesítő tud lenni.

Teljesítmény: A Switch nem bírja

És akkor jön a legnagyobb pofon: a teljesítmény. A Lost Ember Switch verziója borzalmasan akadozik. Oké, tudjuk, hogy nem egy új gépről van szó, de mikor a játék váltogatja a területeket, egyszerűen megáll, és egy-egy másodpercig csak állsz, mint akit ledobtak a vonatról. A képkockák száma is esik, mintha a Switch próbálná tartani magát, de nem sikerül neki. És ez nem csak zűrös, hanem kifejezetten idegesítő, főleg, amikor a látványra koncentrálsz, és nem az akadozó játékra.

Zárás: Szép, de nem elég jól kidolgozott

Az Lost Ember egy olyan játék, ami sok mindenben próbál újat mutatni, de végül elveszíti a fonalat. A történet nem érdekes, a játékmenet sekélyes, és a Switch verzió egyszerűen rosszul optimalizált. Igaz, néhány pillanatban szép a látvány, és az állatok használata is ígéretes lehetett volna, de mindezek nem mentik meg a játékot. Egyértelmű, hogy volt itt potenciál, de a végére a játék inkább frusztráló és csalódást keltő lett. Ha művészileg próbálnál valamit átélni, inkább keresgélj más játékok között, mert ez nem az a darab.