MindSeize

A felütés: Mi történik itt?

A történetben a főszereplő, egy emberi alakot öltött robot, akit egy tragikus baleset következtében a saját teste helyett egy gépi testben találja magát. Célja, hogy felfedezze a különböző bolygókat és megoldja a rászakadt világot. A pályák szépen el vannak választva, különböző tematikus területekre osztva, amelyek tökéletesen kiemelik a felfedezés örömét, és végre nem egy hatalmas térben kell elvesznünk. Szerencsére a játékmenet nem az ismert metroidvaniás alapra épít, ahol órákon át pörögsz a helyszínek között, hanem valóban van egy fokozatosan haladó érzés, amit a különböző upgrade-ek és karakterfejlesztések tartanak életben.

Az alap mozgás nem csinál nagy titkot abból, hogy miért működik jól: egy tisztességesen gyors és agilis karakter, aki néha jobban repül, mint a fizika engedi, ugyanakkor a játék nem ijed meg attól sem, hogy visszarántson minket a földre, ha túlzásba visszük a dolgokat.

A fő vonal: Harc és akció

A MindSeize harcai simán hoznak egy Mega Man Zero szintet, és az egymás után jövő bossf fightok mindegyike izgalmas, szórakoztató és pörgős. A legnagyobb élmény talán mégis az, amikor sikerül egy szerencsétlenül mozgó ellenfelet pofán vágni, és azután egy kis dash cancel mozdulattal elkerülni a visszavágást, miközben a kardodat vagy a fegyveredet osztod. Egy igazi régi vágású 2D akciójátékban mi más lenne ennél kielégítőbb?

A harc nemcsak gyors, hanem rendkívül dinamikus és szórakoztató, még ha eleinte nem is tűnik túlságosan nehéznek. A játékok közötti ugrások és kombinált támadások megteremtik azt az érzést, hogy minden egyes mozdulat valóban számít, és a megfelelő támadás elengedhetetlen a túléléshez. Azonban a játékmenetben van egy kis feszültség: miért is nem kaptuk meg az összes szükséges képességet az elején? Miért kell csak a játék közepére várnunk a tényleges izgalmas részekre?

Bossok és kihívások: Kihívás, de nem túlzás

A fő vonalon nem mehetünk el anélkül, hogy ne beszélnénk a boss fight-okról. Ha valami, akkor ezek a csaták igazán izgalmasak. Az ellenfelek ügyesek, és okosan építették be a változó stratégiákat, ami azt eredményezi, hogy az ilyen harcok nemcsak egy szimpla "szétlövöm a főnököt" típusú küzdelmek, hanem valós kihívások. Az egyik első harc egy igazi GBA szintű Capcom-élményt hoz, ahol az ellenfél nemcsak felugrál, hanem olyan trükköket alkalmaz, hogy gyakorlatilag minden másodpercben új megoldásokat keresel.

Azonban miért kell ezeknek a harcoknak a legizgalmasabb részeknek lenniük, míg a felfedezés, a történet és a világépítés kicsit elmaradottabb? Miért érezzük, hogy a játék csupán egy "Metroidvania"-nak próbálkozott, mikor igazából egyszerű, lineáris akciójátéknak sokkal jobban működött volna?

A grafika és a zene: Stílusos, de nem maradandó

A játék látványvilága elég funkcionális ahhoz, hogy ne akadjon meg a szemünk rajta, de valójában a grafikai megoldások kicsit minimalista hatást keltenek. Nem mondom, hogy rossz, de nem is túl figyelemfelkeltő. A zene viszont kétségkívül nagyon jól passzol a játékmenethez. A szintetikus zene, amelyet Adam Al-Sawad készített, segít fenntartani a dinamikát, de mégis egy-egy számnál azt kívánod, bárcsak minden szám "Popcorn" lenne.