A *Lost Ember* nem egy hétköznapi játék. Bár első pillantásra úgy tűnik, mintha egy nyitott világú kalandra invitálna minket, hamar rájössz, hogy igazából egy szűk, lineáris útvonalat követhetünk, ahol a legnagyobb kaland az, hogy megpróbáljuk kitalálni, merre menjünk, miután meghaltunk.

Ha valaha is azt hitted, hogy a munkahelyi élet nem elég izgalmas ahhoz, hogy videojátékot csináljanak belőle, akkor *Going Under* eloszlatja a kételyeidet. Ez a játékmenet egy igazán különleges mixe a roguelike dungeon crawlers és a szatirikus munkahelyi túlélő szórakozásnak, mindezt egy hatalmas adag politikai kommentárral a kapitalizmusról. Mondjuk úgy, hogy ha már eleged van a hétköznapi iroda monotonitásából, most legalább virtuálisan is átélheted.

Tudjátok, mi a legjobb, amikor egy játék olyan erővel ragad meg, hogy még a főcímdala alatt is megéled a drámai feszültséget? Nos, a *Pinstripe* pontosan ilyen élményt nyújtott. Már a kezdőképernyőn elkapott a történet, és bár sokaknak talán elég lett volna egy félmosolygós "kösz, de nem" a játék látványos, de egyáltalán nem szórakoztató dizájnjától, engem mégis sikerült magával ragadnia. Pedig egyedül egy ember dolgozott rajta, öt éven át. Az eredmény? Egy szívbemarkoló kaland, ami meglepő mélységgel bír.

**Egy kiábrándító indie bunyó után nem sok kedvem volt újra beállni a „Smash, de nem Smash” sorba, aztán a Rivals of Aether pár perc alatt világossá tette, hogy itt most komolyan veszik a verekedést.**