Xeodrifter

A játékmenet: Egyenes vonal, de nem lapos

A Xeodrifter története egyszerű, mint a faék. A főhős űrhajója megsérül, és nekiállunk keresni egy új warp core-t négy bolygón. Az alapvető cselekvési lehetőségeink: futni, ugrani, lövöldözni – szóval minden, amit egy igazi Metroidvania-rajongó szeret. A játékmenet talán nem annyira forradalmi, mint mondjuk a Super Metroid, de bőven elég ahhoz, hogy egy izgalmas, pörgős kalandban merüljünk el.

Itt nem arról van szó, hogy új irányokat keresnek, hanem arról, hogy a jól bevált receptet tökéletesítik. A harcok gyorsak, a platforming precíz, és bár nem sok meglepetést tartogat, maga az élmény sima, mint egy jó retro cím. A játékmenet tempója folyamatosan magával ragad, és könnyen belefeledkezhetsz a pályák felfedezésébe. A hátad mögött hagyott szörnyek, a fokozatosan feltáruló térképek és a megszerzett fejlesztések mind egy-egy apró örömforrást jelentenek.

Fegyverek és fejlesztések: Testreszabhatóság minimálisan

A Xeodrifter egyik legjobb húzása a fegyverek fejlesztésének rendszere. Itt nemcsak az a lényeg, hogy új fegyverekhez juss, hanem hogy pontosan hogyan alakítod ki a fegyvered tulajdonságait. Sebesség, erő, szórás, hatótávolság – mindezt variálhatod az ízlésed szerint, ami lehetőséget ad arra, hogy a saját játékstílusodhoz igazítsd a karakteredet. A baj ott kezdődik, hogy az ellenségek nem igazán kényszerítenek arra, hogy más-más megközelítést alkalmazz. Ennek ellenére a testreszabás remekül van kivitelezve, és egy-két újraindított játék alkalmával még többet is ki lehet hozni belőle.

A pályák és a felfedezés: Kevesebb valódi titok

A bolygók tervezése tökéletesen megfelel a Metroidvania műfajának, de valahogy mégsem érződik olyan szabadnak, mint egy klasszikus. Az egész játék kicsit olyan, mintha az útvonalak csak egy kicsit lettek volna bővebbre szabva, de nem annyira, hogy valódi titkokat rejtsenek. A pályák között ugyan vissza kell menned újabb és újabb fejlesztésekkel, de nem érezni azt a várakozást, hogy egyszer csak véletlenül rábukkansz valamire, amit korábban nem láttál.

Ez a linearitás azért egy kicsit csalóka, hiszen egy-egy bolygó már-már túl jól megszerkesztettnek tűnik. Könnyen tájékozódsz, nem veszhetsz el, de közben épp a felfedezés varázsát veszíted el. Az egész játék inkább kiszámítható, mintsem titokzatos.

A vizuális megjelenés: Retro és modern egyvelege

A Xeodrifter grafikai megjelenése egy igazán jó példa a „design by subtraction” elvére. Az HD 8-bites stílus klasszikusan retro, mégis modern hatást kelt. A színek élénkek, az animációk simák, és bár az egész környezet kissé repetitív lehet, valahogy mégis sikerül a figyelmet lekötni. A pályák nem zsúfoltak, de mégis van bennük egy bizonyos elegancia, ami nem hagyja, hogy túl unalmassá váljanak.

A zenei aláfestés sci-fi hangulatot teremt, és tökéletesen illeszkedik a játék világába. A Switch verzióban még a HD Rumble is megfelelően van kihasználva, így minden lövés, robbanás és egyéb akció igazán intenzív élményt ad. Bár nem szoktam túlságosan rajongani a rezgő kontrollerekért, itt kifejezetten működik, és még jobban bevonja a játékosokat az élménybe.

Miért nem üt olyan erősen, mint kellene?

Mikor az ember befejezi a Xeodriftert, hamar rájön, hogy bár mindent elvégzett, valahogy mégsem érezte, hogy elég lett volna. Az ellenségek száma véges, a főbossok mindössze a megelőző verziók kis variációi, és az egész játék hossza is csupán három óra. Ez egy rendkívül szórakoztató három óra, de sajnos nem egy életre szóló kaland. A Xeodrifterben minden adott lenne ahhoz, hogy a műfaj egyik csúcsát elérje, de sajnos túl kevés a tartalom ahhoz, hogy igazán sokáig lekösse a figyelmet.