Airoheart

Ha ez igaz, akkor az Airoheart konkrétan térden állva bókol az A Link to the Past előtt. Nintendo Switch-en amúgy sincs hiány felülnézetes „Zelda-szerű” játékokból, de ez az a cím, amelyik nemcsak inspirálódik, hanem centiről centire megpróbál az lenni – úgy, hogy közben épp csak annyit csavar rajta, hogy a Nintendo jogi nindzsái még ne induljanak útnak.

Nem mondom, hogy ne lenne ebben valami vonzó. A klasszikus 2D Zelda-formula még mindig működik, és az Airoheart nagyjából tudja is, mitől működik. Csak épp folyamatosan ott motoszkált bennem az érzés, hogy egy vidámparki tükörben nézem a jól ismert képet: felismerem, szeretem, de valahogy minden kicsit torz.

Történet – sötétebb tónus, ismerős alapok

Airoheart Engard világában játszódik, ahol két mágikus népcsoport, az Elmer és a Breton áll szemben egymással. Előbbiek a békés mágia mesterei, utóbbiak inkább a pusztító irányt preferálják. A főhős félvérként lavírozik a két oldal között, miközben a testvére – egy breton vezető – egyre agresszívebb lépésekkel sodorja a világot a háború felé. A cél egy klasszikus fantasy MacGuffin, a Draoidhe Stone darabjainak begyűjtése.

Nem egy világmegváltó sztori, de legalább próbál kicsit túllépni a „mentsd meg a hercegnőt” sablonon. A mellékszereplők mindkét oldalon adnak némi színt az utazásnak, és bár a történet összességében nem maradt meg bennem, értékelem, hogy Engard társadalma nem teljesen egydimenziós díszlet a dungeonök között.

Játékmenet – Link to the Past, szinte betű szerint

A játékmenet ott indul, ahol sejted: overworld → dungeon → új tárgy → új útvonal. Az egész szerkezet annyira A Link to the Past, hogy reflexből kezdtem keresni a Master Sword talapzatát. Az egyetlen valóban külön kezelt rendszer a Rune-oké: ezek manát fogyasztó varázslatok, amik gyógyítanak, blokkokat idéznek, vagy segítenek puzzle-ök megoldásában.

Gyakorlatban ez inkább egy második tárgykészlet, csak mágikus köntösben. Működik, nem zavar, de nem is érzem azt, hogy emiatt máshogy gondolkodnék a játékról, mint bármelyik régi Zeldáról.

Az overworld viszont kifejezetten kellemes meglepetés volt. Sűrű, tartalmas, nincs üresjárat. Minden barlang, minden kis félreeső zug tartogat valamit, és ritkán érzem azt, hogy csak A pontból B-be gyalogolok időhúzásból. Ez a fajta feszes tempó kifejezetten jót tesz a flow-nak.

Dungeonök – jó alapok, furcsa hiányosságok

A dungeonök jelentik az Airoheart gerincét, és itt érződik leginkább, hogy a készítők értik az alapokat. A puzzle-ök kellemesen agytornásztatóak, az ellenfelek nem idegesítőek, és a tematika is rendben van. Amit viszont egyszerűen nem tudok megérteni: miért nincs rendes dungeon térkép?

Az overworld térkép semmit nem segít bent, ami körülbelül olyan, mintha megkérdezném, hol a mosdó, és valaki megmondaná, hogy Budapesten vagyok. Nem teszi játszhatatlanná a dolgokat, de feleslegesen töri meg az élményt, és rendszeresen kizökkentett.

Apró hibák, amik összeadódnak

Az Airoheart egyik legnagyobb problémája nem egyetlen nagy hiba, hanem sok kicsi. A legfeltűnőbb a hangdesign, azon belül is egy bizonyos, brutálisan hangos dörrenés, amit szinte mindenhez hozzácsap a játék. Sebződés, ajtócsukás, nyíllövés, gurulás, ládanyitás – időnként már azt vártam, hogy a lélegzetvételhez is lejátsza.

Technikai oldalról sem makulátlan az élmény. Találkoztam bugokkal, glitchekkel, és sajnos egy-két teljes kifagyással is. A legszebb az volt, amikor egy dungeon boss után nulla élettel spawnoltam vissza, és azonnal meghaltam újra. Ezek nem viccesek hosszú távon, inkább lassan őrlik fel a türelmet.

Látvány és hangulat – túlságosan ismerős

Vizuálisan az Airoheart szinte megszólalásig hasonlít az A Link to the Past-ra. Színek, sprite-ok, kövek formája – néha tényleg olyan érzésem volt, mintha egy ügyes ROM hackkel játszanék. Nem csúnya, csak fájóan fantáziátlan.

A zene ugyanez pepitában: korrekt 16-bites chiptune-ok, de egyetlen dallamot sem dúdoltam később. Ott vannak, teszik a dolgukat, majd eltűnnek a fejemből, ahogy kikapcsolom a konzolt.

Zárás – korrekt, de kevés

Az Airoheart nem rossz játék. Sőt, helyenként kifejezetten élvezetes. Csak épp túl sokszor éreztem azt, hogy már játszottam ezt – harminc éve, és azóta többször, jobban. Ha valaki minden áron még egy klasszikus 2D Zelda-élményt keres, és már túl van az A Link to the Past-en, a Link’s Awakening remake-en és a Blossom Tales játékokon, akkor ez egy korrekt pótlék.

De 40 dollárért én többet várnék, mint egy technikailag döcögős, ötleteiben óvatos másolatot. Az Airoheart pontosan tudja, honnan jön – csak azt nem, hogy merre szeretne továbbmenni.