UNO

A digitális kártyajátékok világában ma már szinte kötelező a több ezer lap, a meta elemzése és az a finom érzés, hogy sosem leszel igazán kész. Ehhez képest az UNO olyan, mint amikor a sokadik kézműves burger után eszel egy tökéletes zsíros kenyeret lilahagymával: egyszerű, ismerős, és meglepően jólesik. A Ubisoft Switchre hozott változata pedig pontosan ezt az érzést próbálja meg konzolra ültetni – több-kevesebb sikerrel.

Az UNO alapjait aligha kell bárkinek magyarázni, aki valaha ült már konyhaasztalnál egy nyári estén. Hét lap a kézben, színek, számok, akciók, és az a bizonyos pillanat, amikor egy lap marad, és elvileg be kellene mondani, hogy UNO. A digitális verzió ezt a jól ismert keretet nem piszkálja szét, inkább feszesebbre húzza. Minden gyorsabban történik, mint élőben: nincs lapkeverés, nincs vitatkozás azon, hogy most ki következik, a játék könyörtelenül megy tovább. Ez eleinte kicsit gépies, de hamar rááll az ember agya.

Ami meglepően jól működik, az a tempó és az átláthatóság. A játék folyamatosan jelzi, mikor mi a dolgod, mikor nem tudsz lépni, mikor kell húznod. Nincs „jaj, nem vettem észre” típusú bénázás, minden kristálytiszta. Ugyanakkor az UNO lelke – az emberi hibák és sunyi megoldások – nem tűnik el teljesen. Az, hogy gombot kell nyomnod az UNO bemondásához, vagy ahhoz, hogy lebuktasd az ellenfelet, pont elég feszültséget hagy a rendszerben. Volt pár meccs, ahol egy fél másodperces késés miatt néztem végig, ahogy két büntetőlap landol nálam, és ilyenkor ugyanúgy felszaladt a szemöldököm, mint húsz éve.

A játékmenet mélysége továbbra is ott van, ahol mindig is volt: nem a szabályok bonyolultak, hanem az időzítés. Mikor tartod meg a +4-est, mikor forgatod vissza a sorrendet, mikor váltasz színt csak azért, hogy kibillents valakit. Ez az a fajta „tudás”, amit nem tutorialból tanulsz meg, hanem vereségekből. És persze a szerencse is vastagon benne van – ez UNO, nem sakk. De pont ez adja azt a furcsa elegyet, amitől egy meccs sosem lefutott.

A Ubisoft saját témacsomagjai – Rabbids, Rayman, Just Dance – elsőre kicsit gyanúsak voltak, de végül kellemes meglepetést okoztak. Nem borítják fel az alapjátékot, inkább finoman megcsavarják, új akciólapokkal, kiszámíthatatlan helyzetekkel. Ehhez jön egy rakás opcionális szabály, amikkel be lehet lőni, mennyire legyen komoly az este: laza családi kör vagy kőkemény baráti vérontás. Jó látni, hogy ezekhez nem nyúltak félve.

A gondok inkább a körítésnél és a technikánál jönnek elő. Lokálisan ugyan lehet együtt játszani egy konzolon az MI ellen, de két valódi játékoshoz már két Switch kell, ami elég életidegen döntés. Az online mód az, ahol a legtöbb időt töltöttem, és itt vegyes a kép. Amikor működik, akkor hozza azt az UNO-érzést, amiért az ember újabb és újabb partit indít. Amikor nem, akkor jönnek a bontások, a hosszú töltések, néha egy-egy fagyás. Nem gyakori, de pont elég ahhoz, hogy kizökkentsen.

Technikailag is érződik, hogy ez nem egy erődemonstráció. Kártyajátékról beszélünk, mégis akadnak frame dropok, főleg induláskor és a menükben. Kézben tartva mintha simábban futna, dokkolva jobban feltűnnek a döccenések. Nem játszhatatlan, csak… furcsa. Viszont a hangulatot eltalálták: a zene, a lapok hangja, az apró effektek mind hozzák azt a klasszikus UNO-vibe-ot, amitől otthonos lesz az egész.

A végén azon kaptam magam, hogy pont úgy csúsznak el az esték, mint régen. „Még egy menet” – aztán még három. Az UNO Switchen nem hibátlan, de pontosan tudja, mitől működik ez a játék ötven éve. Nem akar több lenni annál, ami, és ez most inkább előny, mint hátrány.