Planet Of Lana 2: Nintendo Switch 2 Edition

Van az a fajta játék, ami nem kiabál, nem villog – csak leültet maga mellé, és mire észbe kapsz, már benne élsz.

Törzs

Az első rész egy tipikus „kicsi indie, nagy szív” élmény volt. Sokan szerették, kevesen beszéltek róla eleget. Én is azok közé tartozom, akik csendben végigjátszották, majd magukban elrakták egy „ez jó volt” polcra.

A második rész viszont már nem kér engedélyt.

A sztori rögtön felveszi a fonalat: Lana és Mui világa már nem az a békés hely, amit ismertünk. A robotok nem csak jöttek és romboltak – nyomot hagytak. Az emberek elkezdték használni a technológiát, a világ pedig furcsán egyensúlyba billent.

Ez az egyensúly persze nem tart sokáig. Egy gyors bemelegítés után máris baj van, és Lana útnak indul, hogy megmentse a testvérét. Klasszikus felütés, de nem is a „mi történik”, hanem a „hogyan” számít.

És itt jön a játék egyik legerősebb fegyvere: a csend.

A karakterek nem beszélnek hagyományos értelemben. Van egy saját nyelv, amit nem értesz, de mégis érzed. A kapcsolat Lana és Mui között nem dialógusokból áll, hanem mozdulatokból, reakciókból. És működik. Nagyon.

Volt pár pillanat, amikor csak ültem, néztem a képet, és azon kaptam magam, hogy teljesen belefeledkeztem. Nem történt semmi „nagy” – csak együtt voltak.

A látvány ehhez tökéletes alapot ad. Kézzel festett világ, ami néha gyönyörű, néha kifejezetten nyomasztó. A természet és a hideg fém keveredése folyamatosan feszültséget tart fenn. Nem horror, de van benne valami kellemetlen, ami nem engedi, hogy teljesen hátradőlj.

A zene pedig rátesz még egy lapáttal. Van benne valami melankolikus súly, ami nekem néha a Disco Elysium hangulatát idézte. Nem tolakodó, de mindig ott van, és finoman húzza az érzelmi szálakat.

Játékmenetben a jól ismert receptet kapjuk: platforming, lopakodás, puzzle. Limbo, Inside, Little Nightmares – ezek a nevek nem véletlenül ugranak be.

De van egy saját csavar: Mui.

Irányíthatod, parancsokat adhatsz neki, és ami igazán érdekes, hogy hatással van a környezetre. Kiiktat technológiát, irányít más lényeket. Ez adja a puzzle-ök gerincét.

És ezek a puzzle-ök jól működnek. Nem túl nehezek, de nem is buták. Az a fajta „aha” élmény, ami után mész tovább, nem az, hogy fél óráig vakargatod a fejed.

Ami viszont meglepett, az a sötétebb tónus. Bár minden aranyos és stilizált, valójában elég sok lényt küldesz a vesztébe a továbbjutás érdekében. Nem tolja az arcodba, de ha belegondolsz, ott van.

A platforming szándékosan nem pörgős. Van egy kis késleltetés a mozdulatokban, minden animáció „súlyosabb”. Nem Hollow Knight. Itt tervezni kell, időzíteni, és ha elrontod, jön az instant halál.

De sosem éreztem unfairnek. Inkább olyan, mint egy lassabb ritmusú tánc – ha kapkodsz, elrontod.

Ami viszont hamar feltűnt: rövid.

Ha ráérzel a puzzle-ökre, pár óra alatt vége. És bár élmény közben nem zavar, utána egy kicsit ott marad az emberben, hogy „ennyi volt?”

Technikailag viszont nincs panasz. Switch 2-n gyönyörűen fut, 60 fps-sel, élesen, tisztán. Handheld módban kifejezetten szép, élénk, és végre nincsenek azok az elmosott élek, amik az első résznél néha zavartak.

Zárás

A Planet of Lana 2 nem hosszú, nem hangos, és nem akar mindent egyszerre. De amit csinál, azt nagyon pontosan csinálja. Egy rövid, hangulatos utazás, ami csendben marad veled még utána is.