Astalon: Tears Of The Earth

Pedig kár lenne érte. Ez az a játék, ami nem akarja újra feltalálni a Metroidvaniát, inkább összerakja annak jól bevált elemeit, lehántja róluk a sallangot, és hagyja, hogy a játékmenet vigye a hátán az egészet. Én legalábbis pontosan ezt éreztem végig: fókuszált, feszes élményt, ami tudja, hol a helye.

Három hős, egy torony, nulla mellébeszélés

A történet klasszikus fantasy alaphelyzet: világ romokban, királyságok egymás torkának estek, túlélők tengődnek a pusztaságban. Három hős – Arias, Algus és Kyuli – nekivág a Kígyók Tornyának, hátha ott van a megoldás. Nem egy irodalmi csúcsteljesítmény, de ami fontos: nem is akar az lenni. A sztori épp annyit ad, hogy legyen tétje annak, amit csinálok, és ne akarjon minden öt percben a nyakamba borulni egy újabb lore-könyvvel.

A három karakter közti váltás adja a játék gerincét.

• Arias a közelharcos, karddal, stabil sebzéssel.
• Algus a varázsló, távolsági támadásokkal és mágikus kapcsolókkal.
• Kyuli az íjász, lassabb, de pontos, ráadásul magasabbra ugrik a többieknél.

Papíron ez tankönyvi felosztás, gyakorlatban viszont jól működik, mert a pályatervezés tényleg megköveteli, hogy mindhármukat használjam.

Metroidvania, ahogy szeretem – és ahogy kevésbé

A játékmenet ismerős terep: elágazó útvonalak, zárt ajtók, később visszatérős területek, apró titkok. Nem forradalmi, viszont letisztult. Az ellenségek változatosak, folyamatosan új helyzetekbe kényszerítenek, a minibossok ritkák, de jó ütemben törik meg a felfedezést. A főellenfelek pedig kifejezetten emlékezetesek: kemények, de sosem érzem azt, hogy igazságtalanok lennének.

Ami viszont rendszeresen kizökkentett, az a karakterváltás. Ezt kizárólag a tábortüzeknél lehet megtenni, ami azt jelenti, hogy ha rossz hőssel érkezem egy elágazáshoz, gyakran hosszú percekig baktathatok vissza. Értem a dizájndöntést, de játékosként nem mindig volt türelmem hozzá.

Halál, fejlődés, újrakezdés

Az Astalon egyik érdekes húzása, hogy a fejlődést Epimetheus, egy monumentális bestia intézi, aki új képességeket ad – cserébe Algus lelkéért. Ez mechanikailag annyit jelent, hogy a halál nem végállomás, inkább a tanulási folyamat része. Meghalok, visszatérek, erősebb leszek. Ez a ciklus meglepően jól működik, és sosem éreztem büntető jellegűnek.

Pixelek, szűrők, hangulat

Vizuálisan a játék tudatosan egyszerű. A sprite-ok nem túl részletesek, viszont az animációk és effektek erősek, a színek jól vannak használva. Ami külön pluszpont: a grafikai szűrők. CRT, fekete-fehér, semleges – ritkán látni ennyi opciót egy ilyen kis léptékű játéknál. Az már kevésbé elegáns, hogy ezeket csak a főmenüből lehet állítani, de összességében örülök, hogy egyáltalán vannak.

Zárás

Az Astalon: Tears of the Earth nem akar mindenkit lenyűgözni, és pont ettől működik. Néhány óra alatt végigjátszható, de ez az idő végig tartalmas. Jó tempójú, következetes, és tiszteli a játékos idejét – még akkor is, ha néha visszaküld egy kicsit gyalogolni. Ha bírod a klasszikus, fantasy ízű Metroidvaniákat, ez egy biztos választás.