Bye Sweet Carole

Mielőtt bármi történne, csak ennyit látok, kisbetűkkel: for mom. Ez az egy sor rögtön helyre teszi az elvárásaimat. Bármi is következik, ez nem egy steril, bizottság által polírozott projekt lesz, hanem egy személyes történet. Olyan, amit valaki muszáj volt, hogy elmondjon.

Chris Darril neve nem ismeretlen számomra. A Remothered játékokkal már bizonyította, hogy érzi a pszichológiai horror ritmusát és a filmes eszközöket. Itt viszont teljesen más irányból közelít: első ránézésre minden színes, meseszerű, szinte Disney-ízű. Aztán persze hamar kiderül, hogy ez csak a cukormáz. Alatta ott lapul a szorongás, a trauma és egy kifejezetten nyugtalanító világ.

Egy hercegnő, aki nem akart az lenni

Lana Benton élete sivár és kegyetlen. A Bunny Hall árvaházban robotol, ahol a szeretet fogalma leginkább elméleti síkon létezik. Egyetlen kapaszkodója Carole, aki viszont nyomtalanul eltűnik. Lana rémálmaiban egy magas, cilinderes alak kísérti, és amikor a valóság elkezd összemosódni ezekkel az álmokkal, megnyílik az út Corolla furcsa, torz világa felé.

A Bye Sweet Carole szerkezete klasszikus mese: elnyomott hősnő, állatokkal beszél, „hercegnőnek” szólítják, és egy alternatív világban kell megküzdenie a saját félelmeivel. Van narrátor is, aki időnként kívülről kommentál, néha túlmagyarázva Lana belső vívódását. Engem ez inkább emlékeztetett régi animációs filmekre, mint zavart volna.

A történetnek van társadalmi súlya is. Bunny Hall nem csak díszlet: az intézmény elnyomó működése, a torz nemi szerepek és a hatalommal való visszaélés világos üzenetet hordoz. Ezek a témák nem finoman, de őszintén vannak tálalva, és sokat hozzáadnak Lana és Carole kapcsolatának jelentőségéhez.

Játékmenet – klasszikus alapok, döcögős kivitelezés

Játékmechanikailag a Bye Sweet Carole egy oldalnézetes puzzle-kaland, ami sokszor inkább egy régi point-and-click hangulatát idézi, csak épp kontrollerrel. Van benne QTE, van benne lopakodás, és van benne az a fajta trial-and-error, amitől néha felszisszenek.

Viszonylag korán megkapjuk Lana nyúlformáját, ami új mozgási lehetőségeket nyit meg – falugrás, gyorsabb közlekedés, menekülés. Papíron ez remek, gyakorlatban viszont a mozgás és az animációk nem mindig dolgoznak össze. A lopakodós részek, ahol groteszk, hatalmi figurák torz változatai elől kell bujkálni, hangulatban erősek, de irányításban gyakran esetlenek.

A Little Nightmares jutott eszembe, főleg amikor sötét zugokban kell visszafojtani a lélegzetem, miközben egy torz lény pásztázza a terepet. A különbség az, hogy itt van életerőcsík, ami több próbálkozásra ösztönöz – de ez nem mindig előny. Sokszor nem azért halok meg, mert rossz döntést hoztam, hanem mert még nem tudtam, mit vár tőlem a játék.

Harc, zene és ritmus

Van némi harc is, amikor Mr. Baesie irányítását kapjuk meg. Ezek a részek valamivel jobban működnek, mint a lopakodás, de még mindig érezni rajtuk a bizonytalanságot. A finálé viszont kifejezetten erős, felszabadító élmény – és ritka, hogy ezt mondom, de itt tényleg nem akarok spoilerezni.

Ami viszont végig hibátlan, az a zene. Luca Balboni zenéje gyönyörű, nagyívű, és még az olyan prózai pillanatokat is felemeli, mint amikor képernyők között töltögetek. Ez az a fajta soundtrack, ami nem tolakszik, mégis folyamatosan dolgozik alattad.

Technikai oldal

Switch-en dokkolva és kézben is jól fut a játék. Van töltési idő bőven, ezt nem lehet elhallgatni, de az animációk simák, különösen nyúlformában. Switch 2-n handheld módban a nagyobb kijelző sokat dob az összképen, de teljesítményben nincs drámai különbség. Ez egy korrektül optimalizált játék, még ha nem is technikai bravúr.

Zárás

A Bye Sweet Carole nem hibátlan. Az irányítás néha merev, a játékmenet időnként frusztráló, és vannak pillanatok, amikor a művészi szándék nem találkozik tökéletesen a játékos élménnyel.

De ez egy szívből jövő játék. Egy személyes történet, amit gyönyörű animációval és emlékezetes zenével mesélnek el. Nekem megérte végigmenni rajta, még akkor is, amikor morgolódtam közben.