Uncle Chop's Rocket Shop

Ritkán érzem egy játék közben, hogy nem elrontok valamit, hanem eleve rám van haragudva – Uncle Chop műhelyében pontosan ez az alapállapot.

Játékmenet – szerelés, stressz és adminisztráció

A feladat egyszerűnek tűnik: űrhajók érkeznek, modulok romlottak el, én pedig – mint a műhely egyetlen valóban dolgozó alkalmazottja – megjavítom őket. Üzemanyag, olaj, lámpák, térképek, meg aztán jönnek az olyan finomságok, mint a Tomfoolery vagy az AI modul, amelyek már puszta nevükkel gyanúsak.

A javításhoz ott a kézikönyv, egy zseniálisan kinéző, olajos foltos mappa, ami részletesen, lépésről lépésre elmagyarázza, mit kell csinálni. Papíron ez a játék lelke. Gyakorlatban viszont sokszor inkább olyan érzés, mintha vizsgáznék egy olyan tantárgyból, amiről senki nem mondta, hogy kötelező.

Amikor már tudom, mit kell csinálni, a ritmus meglepően jó. Van flow-ja annak, ahogy folyadékot töltök, alkatrészt dobok ki, újat illesztek be. Ezekben a pillanatokban érzem, hogy ez a játék akár működhetne is.

Gazdaság – mindig mínuszban

A pénz kérdése viszont állandó gyomorgörcs. Alkatrészeket saját zsebből veszek, gépeket kell vásárolnom ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam végezni a munkát, és ha nincs meg a megfelelő cucc, levonnak a fizetésemből. Gyakran többet bukok egy apró hibán, mint amennyit egy tökéletes javítással kerestem.

Ez nem az a fajta nehézség, ami motivál. Inkább olyan, mint amikor hónap végén nézed a bankszámlát, és nem érted, hova tűnt a pénz. Tematikus? Abszolút. Szórakoztató? Egyre kevésbé.

Modulok – jó ötletek, rossz pillanatok

Nem minden feladat egyforma. Van, ami kifejezetten élvezetes, és van, ami simán elrontja az egész futamot. A Tomfoolery modul például három egymás utáni ügyetlen platformszakaszt erőltet rád – itt már nem szerelőnek, hanem szerencsétlen indie platformhősnek érzem magam.

A biztonsági rendszer állandóan visít, kizökkent a munkából, a nukleáris reaktor pedig konkrétan másodperceket ad az életben maradásra. Ezek együtt nem feszültséget teremtenek, hanem idegességet. A különbség nem kicsi.

Időnyomás – minek?

A legfurcsább döntés az, hogy az időre menő mód az alapértelmezett. Egy olyan játékban, ahol lassú, aprólékos műveleteket végzek, alkatrészeket pakolgatok és visszajárok vásárolni, kapok egy nyolcperces limitet, csak mert. Amikor átváltottam az idő nélküli módra, fellélegeztem – majd kiderült, hogy ott cserébe nehezebb feladatokat kapok. Köszönöm.

Ez az a pont, ahol úgy érzem, a játék nem kihívást akar adni, hanem leckét.

Irányítás és Switch – nem barátok

Kontrollerrel játszva a navigáció kifejezetten nehézkes. Egy-egy csomópont kiválasztása olyan, mintha a pult mögött álló eladó nem értené, melyik péksütire mutatok. Időnyomás alatt ez végzetes tud lenni. Érezhetően egérre és billentyűzetre tervezték, és bár Switchen technikailag fut, érzetre idegen test.

Zárás – tiszteletre méltó ötlet, kimerítő kivitelezés

Az Uncle Chop’s Rocket Shop egy nagyon pontos szatíra a rosszul fizetett, lélekölő munkáról, ahol a rendszer ellened dolgozik. Csak közben elfelejti, hogy ez egy játék is szeretne lenni. Voltak pillanatok, amikor kezdtem érteni és élvezni – de sokkal több volt az, amikor inkább azt éreztem: elég volt mára.

Értékelés: 5 / 10 – Jó ötlet, túl sokszor büntet, túl ritkán szórakoztat