Beyond Blue

Nos, a Beyond Blue épp ezt ígéri, de sajnos inkább a tudományos előadások kisiklott próbálkozásait hozza, mintsem egy fergeteges szórakozást. A tenger élővilága, a szép képek, a hangok mind ott vannak, de valami hiányzik, ami valóban elragadóvá tenné az élményt.

A tenger mélyére merülve – de csak félig

A Beyond Blue egy nyugodt, harmadik személyű tenger alatti felfedező játék, ahol Mirait, egy kutatót irányítunk, aki a tengeri élőlényeket tanulmányozza, különös figyelemmel a bálnák családjára. Az alapötlet nagyon tetszetős: egy kutatás, ahol a tenger élővilágát figyeljük meg, nincsenek fenyegetések, csak a szép, nyugodt környezet és a felfedezés öröme. Azonban hamar kiderül, hogy a játékmenet egyhangú, és a valódi varázslatot csak a tenger mélye adhatná, amit a játék nem képes igazán átadni.

A játékban nincsenek igazi kihívások, a cél az, hogy egyszerűen figyeljünk, felfedezzük a tenger világát, és dokumentáljuk a különféle tengeri állatokat. Mirai és csapata az egész kutatást livestreamen közvetíti, de ez inkább egy háttérinformációként szolgál, semmint valódi interakcióként. Ez önmagában nem probléma, de az egész dinamikától hiányzik az, hogy a történet és a játék valóban összefonódjon.

Az oktatós filmek – jó szándék, de nem kapcsolódnak igazán a játékmenethez

A játék szép kísérletet tesz arra, hogy edukáljon is, nemcsak szórakoztasson. Minden egyes kutatási szakasz után rövid dokumentumfilmeket nézhetünk, amelyek két perces kis bepillantásokat adnak a tenger élővilágába és annak működésébe. Ezzel elméletileg mélyebb kapcsolatot alakíthatnánk ki a játékkal, de a valóságban inkább zavaróak, mert nem kapcsolódnak szorosabban a küldetéseinkhez. Az ilyen típusú tartalom az oktatás szempontjából hasznos, de a játéktempót nem segíti elő.

A történet is próbál valami emocionálisabb irányt venni, de a párbeszédek, amelyek Mirai családi és szakmai életéről szólnak, inkább klisés és nyújtottak, mintsem valódi érzelmi töltettel bírnának. Kár, hogy a játéknak nem sikerült igazán mélyebb hatást elérnie ezen a téren, hiszen a tenger mélye önmagában rengeteg izgalmat kínálhatott volna.

A hangok, a zene és a pop-in – egy művészeti csúcs?

A zene és a hangok, amelyek a tengeri élővilágot kísérik, valóban jól vannak megkomponálva, de amikor Mirai visszatér a tengeralatti szubmarinájába, hogy egy idegen zenei gyűjteményt hallgasson, az zavaróan disszonánssá válik. Az ipari iPod, ami a szobában található, valahogy annyira kiemelkedik, hogy az egész hangulati váltás túlságosan zavaróvá válik. A zenék és a hangok egyébként is furcsa módon vannak összeválogatva – úgy tűnik, mintha csak azért tettek volna bele mindent, mert megtehették.

A játékban a legnagyobb problémát mégis az adja, hogy bár elvileg a tenger felfedezése izgalmas élmény lehetett volna, a gyenge látótávolság és a pop-in effektusok folyton megszakítják az élményt. Ezzel a technikai korláttal teljesen eltűnik a víz alatti világ valódi nagysága, és a felfedezés varázsa helyett inkább frusztrációval találkozunk.

A legnagyobb hiba: a mélység érzése teljesen elmarad

A játék nagy lehetőséget hagyott ki a mélység érzésének megteremtésében. A legmélyebb tengerfenéken való kutatás nem hoz semmi különöset, csupán sötétebb lesz. Ha Mirai nehezebb öltözetet viselne, és lassabban úszna, akkor érezhetnénk a mélység súlyát, a nehéz víz alatti környezetet. A játék képes lenne ezt az élményt olyan erővel átadni, ha jobban kiaknázta volna ezt az elemet, de így a mélyebb szintek nem igazán különböznek az előzőektől, és az izgalom teljesen elmarad.